London 2012 - Visszatekintés -

Fruzsi



Gyűlölöm ezt a kibaszott hideget. Nem hiszem el, hogy nem lehetett normális helyre tenni ezt az istenverte Európa-bajnokságot, csak oda, ahol nyáron is plusz öt fok van. Még ha fedett lett volna a stadion! De egy darab tető nem volt felette, ráadásul a szél is fújt.
Vacogva dörzsöltem a válogatott melegítőbe bújtatott karjaimat, és azon töprengtem, hogy nincs az az isten, amiért én futócuccra vetkőzöm. Kizárt dolognak tartottam.

– Fru, épp itt az ideje, hogy elkezdj melegíteni! – Tomi, az edzőm adta ki az utasítást, így ugyan félreállt a szám, elindultam kocogni. Bár utólag már nem tűnt annyira rossz ötletnek, mert legalább egy picit felmelegedtem.

Igazság szerint az egész Európa-bajnoksághoz semmi hangulatom nem volt, szívesebben készültem volna már az Olimpiára, csakhogy az ottani részvételhez meg kellett futnom a szintidőt itt. Mivel bár versenyen jócskán elértem már azt az eredményt, ami a bejutást eredményezné, csakhogy az junior verseny volt, ami nem számít olimpiai kvótaszerzésnek.
Időközben kétszer körbefutottam a bemelegítő pályát, majd elkezdtem nyújtani, utána pedig futóiskolázni. A nem létező tököm kivolt már az egésszel. Az istenverte hideggel, a versennyel, a vetélytársakkal. Úgy ámblok az egésszel. Mindennemű érzelem nélkül vonultam be a helsinkii Olimpiai Stadionba. Tudtam, hogy a szintidő úgyis meglesz, más meg nagyon nem érdekelt. Rossz napom volt, és magasról tettem a világ fejére. Hovatovább. Az egész hetem pocsékul sikerült.
Kénytelen-kelletlen lehámoztam magamról a melegítőt, és élénk ugrálásba kezdtem, hogy a rajtig hátralevő néhány percben ne fagyjak halálra sportmelltartóban. Ekkor néztem először végig a vetélytársaimon, és látva a bulgár csaj lenéző mosolyát, elkapott az ideg. Amolyan higgadt módon. Nem szokásom nekem agresszívnak lenni. Csupán megjegyzem az ilyen apróságokat, és kamatostul adom vissza.

Lalova akkora arccal sétált az indítógéphez, hogy az egójának külön pályát kellett volna fenntartani. Fejcsóválva álltam be a kettes pályára, és vártam az indítást jelző dudát. Ahogy megszólalt kilőttem. Bár nem pörögtem teljes sebességen, hagyni akartam, hogy a bulgár elhiggye, nyert ügye van. Fél távnál ráerősítettem, és úgy ott hagytam, mint eb a Szaharát. Arcomon széles vigyorral futottam át a célvonalon. Kipillantottam az órára, és nyugtáztam magamnak, hogy egyéni legjobbat futottam. Természetesen összeölelkeztem az összes vetélytárssal, ahogy az ilyenkor szokás. A látszat kedvéért, hogy elhiggyék, nem tekintjük véresen komoly küzdelemnek ezt az egészet. Kár, hogy az emberek nem jöttek rá, hogy az egyéni sportban nincs barátság.
Fejingatva vettem el az edzőm által felém nyújtott kulacsot, és kortyoltam belőle. Citromos víz volt benne, ráadásul hideg. Pedig mennyivel jobban esett volna egy korty jó pálinka. De verseny előtt, alatt alkoholtilalom van, mivel rontja a teljesítőképességet. Így tehát maradt a hideg víz. Bár mondjuk, a meleg teát sem vetettem volna meg, csak úgy mellesleg.

Az első felnőtt világversenyen elért győzelmem volt ez, újonganom kellett volna, kiugrani a bőrömből, de nem ment. Az ember kevéssé tud örülni bárminek is, ha egy héttel előtte látja a barátját más nővel smárolni.

– Fru, menned kell az eredményhirdetésre. – Tomi szavait hallva csak bólintottam, majd felvettem a címeres melegítőt, és elindultam arra, amerre a nálam alig néhány évvel idősebb edzőm terelgetett. A színfalak mögött adtak egy gyorstalpalót, hogy miként fog zajlani az eredményhirdetés – nem, mintha nem álltunk volna már mind dobogón, majd végre elindultunk ki.

Mosolyt varázsoltam az arcomra, és bájosan integettem a bennünket éltető közönségnek. A bájmosoly valódivá vált, mikor megláttam a lelátón kis bolyba tömörülő magyar zászlócsoportot. Jó érzéssel töltött el, hogy hazaiak is láthatták a sikeremet.
Beálltam a dobogó mögé középre, és vártam, hogy kiosszák a bronz- és ezüstérmet, majd végre engem is felszólítsanak a dobogóra. A nyakamba akasztotta az érmet, valami isten tudja, milyen szerepkört betöltő nagykutya, majd gratulált, és további sok sikert kívánt. Ismételten bájmosollyal az arcomon köszöntem meg, majd miután elsétált a pódium közeléből felcsendültek a himnuszunk első taktusai. Többnyire ilyenkor a versenyt szoktam végigpergetni magam előtt, de tudtam, fölösleges lenne, mindent úgy csináltam, ahogy akartam, ráadásul szufla is maradt bennem, a másnapi kétszáz döntőre. Így jobb dolgom nem lévén a himnuszt énekeltem, és bíztam benne, hogy ugyanezt megtehetem majd kicsit több mint egy hónap múlva, jobb időjárási körülmények között, Londonban.



Vivi



A magyar küldöttség egyetlen női tornászaként izgulnom kellene, de hisz miért is? Egy verseny, újabb kihívás, majd ha elértem valamit, akkor belegondolok abba, hogy mekkora súlya is van ennek, addig csak az érzelmeim irányítanának a gyakorlataimban. Ezt a hibát elkövettem akkor, mikor a kvótámért harcoltam, hogy részt vehessek a londoni olimpián, hisz éppen csak meglett az összesített 8. hely, így bekerültem az utazó keretbe, megkaptam a lehetőséget, hogy harcoljak az olimpiai érmekért, pedig rengeteg hibát vétettem, olyan alap dolgokat, melyeket csak az amatőrök tesznek meg, de én is megtettem.

A kvóta megszerzése után két órán át hallgattam az edzőm, Szabó Róbert üvöltözését, miszerint a hibáim miatt förtelmesen szerepeltem, majd a végén átölelt és gratulált az olimpiai induláshoz. A helyszínen a családom már várt, bátyám, édesanyám és édesapán. Büszkén öleltek magukhoz, főleg kosaras bátyám, vele nagyon közeli a kapcsolatom, mindent tudunk egymásról, az első barátnője, első csókja, azt is tudom kivel feküdt le először, de ugyan ez van velem is, hogy ő is tudja minden kis titkomat. Nem is bánom, hogy van, aki ismeri a belsőmet is, hisz az emberek nagy része csak felszínesen ismer. A rideg, hidegvérű tornászt, aki tudja, hogy kell diplomatikusan elküldeni valakit a francba, de úgy, hogy az illető alig várja az indulást!

- Hugi, összecsomagoltál már? – lép be a szobámba a több mint két méter magas bátyám, Krisztián.
- Persze. – húzom el a számat és az ágyamra mutatok, amin két bőrönd összetúrva áll és bosszankodom, hisz alig férnek el a cuccaim.
- Segítsek? – nevet fel, mire csak biccentek, ős pedig kezelésbe veszi a cuccaimat, és ketten simán elrakjuk azokat a kikészített dolgokat, amiket viszek az angol fővárosba.

A vacsoránál hanyagoljuk a hatalmas rendezvényt, anyu szerint ezzel csak felizgatnának, holott nyugodt vagyok, tényleg. Édesanyámék elvonulnak aludni, én pedig a nappaliban nyújtok egy kicsit, tesóm pedig a kanapén terpeszkedik, a TV-ben pedig az egyik kedvenc sorozatunk a Cobra 11 megy.

- Fogadjunk, hogy az újonc is benne van! – csattan fel Krisz.
- Benne van, de nem ő a gyilkos. Szerintem ő csak része annak a csapatnak. – boncolgatom a témát, miközben jobb lábas spárgába ülök bele.
- Szerintem ő áll minden mögött. Ő rabolta el a gyereket is. – vonja meg a vállát a bátyám.
- Ha nekem van igazam, reggel te csinálod a reggelit. – nézek rá kihívóan, mire csak biccent.
- Ha nekem, akkor pedig te. – vág vissza. 

Türelmesen nézzük a nyomozós autópálya rendőrös sorozatot, közben pedig bal lábas spárgába és angol spárgába is kinyújtózom. Kis idő múlva feszülten figyeljük az eseményeket, majd egy fölényes vigyor terül el az arcomon, mikor elkapják azt az embert, aki a tettes, és persze az, akit én mondtam.

- Jó korai kelést Krisz. – állok bátyám elé és nagyon viccesen festünk, bátyám 2 méter 10 centi, jómagam pedig a 160 centit érem csak el, így nagyon fel kell néznem ha az arcát akarom látni.
- Ilyenkor utállak Vivi. – morog a tesóm, átölel én pedig táncolva haladok a szobám felé, majd ledőlök az ágyamba és a takarót magara húzva alszom el, hogy egy új napra ébredjek, arra a napra, amikor megkezdődik az utam Londonba.