London 2012 - Út Londonba -

Fruzsi

- Nem, anya, nem lesz semmi bajom attól, hogy ha egy napot Pesten alszom szállodában Tomival. – Rettentő módon untam már, hogy immáron negyedik napja az van terítéken, hogy miért nem tudok én az indulás napján Pestre utazni, miért kell nekem már egy nappal előtte is a fővárosban rontani a levegőt. Nem ferdítek, anyám tényleg ezzel a szójárással élt.

- De minek mész egy nappal előbb? Egyáltalán, minek mész már a megnyitóra? – Anyám nagyjából ott megakadt, hogy betöltöttem a tizenkettőt, és azóta a szemében az a tündéri szőke kislány vagyok, mint annak idején. Már nem mintha, akkor tündéri lettem volna, de ne vesszünk el a részletekben.

- Azért, hogy ne kelljen éjjel kettőkor fölkelnem, hogy vonattal feldöcögjek Pestre. Merthogy ekkor kéne indulnom ahhoz, hogy rendesen kiérjek a reptérre. – Jól érhetően, tagolva ismételtem el, nagyjából milliomodszor is a mondandómat.

- Minek mész te egyáltalán a megnyitóra? Miért kellesz te oda? – A kérdéssel önmagában semmi bajom nem lett volna… ha nem ötszázadszorra hallom.

- Azért, mert ott akarok lenni, és kész. Tizenkilenc vagyok, nem kilenc, hogy mindentől félteni kelljen. A fél világot beutaztam már, miért Londonnal vagy Pesttel kapcsolatban vannak aggályaid? Mindegy is. Részemről a vitát lezártnak tekintem, a ma esti vonattal elmegyek Tomival. Fél hétre itt lesz értem, és megyünk. Úgyhogy most elmennék pakolni. – Megforgattam a szemem, majd kettesével szedve a fokokat felvágtattam a fehérvári házunk emeletére, a szobámba. Valójában azt terveztem, hogy ekkora már rég kész leszek a pakolással – Lévén négy óra, ideje lett volna, ám sehol sem tartottam vele. Az ágyamon heverő bőröndömben egy darab ruha nem volt még, ellenben az öthónapos husky fajtájú kutyám ott feküdt benne. Gyorsan lefotóztam, majd feltöltöttem twitterre.

- Balto, szerintem most azonnal tipli van a táskámból. – Próbáltam rosszallóan nézni rá, de ahogy megláttam, hogy bűnbánó, kék szemekkel leugrik az ágyról leguggoltam elé, és megvakargattam a füle tövét. Imádtam a fajtára jellemző dús bundáját, illetve farkasszerű felépítését.

Miután Balto áthelyezte a székhelyét a táskámból a kosarába, elkezdtem összeszedegetni a cuccaimat. Egy bőrönd megtelt csak az olyanokkal, mint edzőcucc, válogatottas holmik, törölközők és társai. A másikba igyekeztem belesüllyeszteni az összes szükséges ruhát – hosszú és rövidnadrágok felváltva, pólók, elegánsabb, sportosabb. Mindenféle cipők, a neszesszerem, hajszárító. Beledobáltam a telefon és laptop töltőket, majd nekiálltam gondolkozni, hogy mit felejtettem el. Végigfuttattam a tekintetem a szobában, hátha eszembe jut valami, és megállapodott a szemem az egyik sarokban heverő barna plüssmackón, amit még Mátétól kaptam annak idején. Mikor szakítottunk aznap dobtam be a sarokba, azóta ott hevert. Feljegyeztem magamnak, hogy valamit kell vele csinálnom, hogy többé ne kerüljön a szemem elé.

- Majd London után – motyogtam magamnak.

A laptopom belecsúsztattam a kézipoggyászként használt válltáskámba, mellépakoltam az irataim, a pénztárcám, zenelejátszóm, fényképezőm, az éppen olvasott könyvemet, a pendrive-omat tele filmekkel, és a Once upon a time első évadának összes részével. Még időben eszembe jutott, hogy kelleni fog váltás ruha másnapra - révén válogatottas melegítő kell a repülőre. Ki akartam szedni a bőröndből, de aztán arra jutottam, hogy ráér majd Pesten is. Nagy kínkeservesen becibáltam a táskák cipzárját, majd egyesével kezdtem őket lecibálni az emeletről.

Pontban hétkor Tomi csöngetett így párszor megölelgettem Baltót, majd az egész elém tóduló családot – egészen konkrétan apát, anyát és a húgomat, Hangát. A bátyám, Barnabás éppen kosaras edzőtáborban volt.

- Elfogadtad, hogy elmegyek, vagy egy vitával akarsz elválni? – kérdeztem anyától, aki nem szólt semmit, csak magához ölelt.

- Ügyes legyél, kicsim. – Csak elmosolyodtam, amikor, egy puszit nyomott a homlokomra, majd ugyanezt a rituálét apu is végigcsinálta.

- Hangus jó legyél, és vigyázz apáékra – kacsintottam a tizenegy éves kishúgomra. Tejfölszőke haja és kék szemei voltak, és állítom, a világ legédesebb kislánya címért nyugodt esélyesként pályázhatott volna.

- Te meg fusd le a nagyarcú belgát – vigyorogva puszit nyomott az arcomra, én pedig felnevettem.

- Jó mestered volt, Hugi. – Egy utolsó puszi után már mentem is kifelé, mert az ajtóban álló Tomi éppen meg akart fulladni a jelzésértékű krákogástól. Igazán ismerhetett volna már annyira, hogy tudja, hiába indulok ötperces késéssel valahonnan, mindig odaérek időre, ha kell. Jó, néha az edzés kivételt képez ez alól.

- Arról nem volt szó, hogy a fél ruhásszekrényed magaddal hozod – szólalt meg az edzőm, már a kocsiban ülve.

- Örülj, hogy a kutyát nem hoztam – vigyorogtam rá. Hamar kiértünk az állomásra, kiszedegettük a cuccaink a kocsiból, majd Tomi bezárta az autót. Nem igazán értettem, hogyan gondolja azt, hogy itt hagyja több mint két hétre, de ki nem mondott kérdésemre is válaszolt.

- Az öcsémnél van a tartalék kulcs, még az este elviszi haza. – Így már mindjárt világosabb volt. Éppen elértük a vonatot, és bár a cuccainkkal együtt igen szűkösen fértünk csak el, azért befoglaltunk egy négyes ülést. Előkaptam a telefonomat, és egyből posztoltam egyet a kedvenc madaras közösségi oldalamra.

A rövid helyzetjelentés kitétele után előhalásztam a zenelejátszóm, és a fülhallgatóm a fülembe téve, elindítottam a leghosszabb lejátszási listát. Fejemet az ablaknak döntöttem, a szememet lecsuktam. Arra ébredtem, hogy Tomi kelteget, miszerint Pesten vagyunk. Végigmetróztunk a kettes vonalán, hogy a Puskás Ferenc Stadionnál leszálljunk, és onnan valahogy elvergődjük magunkat a Veritas hotelig. Míg Tomi a szobát intézte, én az előtérben ültem le, azzal a feladattal, hogy őrizzem a csomagokat, de gyakorlatilag csak bámultam magam elé. Rettentően fáradt voltam. Arra figyeltem fel, hogy az edzőm lengeti előttem a kulcsként funkcionáló kis plasztikkártyát, így összeszedve magam, mega cuccaim elindultam utána a lifthez.

Ahogy a szobánkba értünk lestoppoltam az ablakfelőli ágyat, majd elballagtam fürdeni. Utánam egyből Tomi is ment, de alig, hogy becsukódott mögötte az ajtó, elnyomott az álom.

Vivi

- Gyerekek! Ha lehet ne adjátok el a házat! – rendez el minket édesanyánk, míg apám jókat nevet raktunk a foteljében. Drága jó bátyám úgy döntött megadja a módját a reggeli felkeltésemnek, egy vödör hideg vizet borított az ágyamba, mondván, most egy ideig úgysem alszom itthon, megszárad az, mire hazaérek. Ezek után kergetőzni kezdtünk, majd kiabáltunk és most tépjük egymást.

- Ne aggódj anya, úgy fojtom meg Krisztiánt, hogy senki nem fogja hallani. – mosolygok édesen a bátyámra aki felnevet.

- Hugi, kicsit kevés vagy te ahhoz, nem gondolod? – emel fel, hisz ő tömény izom, bár a franc essen belé emiatt, én pedig tornász létemre nem vagyok egy súlycsoportban vele, hisz 40 kg-mal állítása szerint még a szél is elfúj. Jelentem voltam már szélben és talpon maradtam!

- Szerintem meg öltözzetek át végre a pizsamátokból, ideje lenne elkezdeni a napot, elvégre hamarosan indulnunk kell a reptérre! – amúgy az idő hajnali 4 óra, mondjuk a családunk hozzá van szokva az ilyen furcsa időpontokhoz, hisz a versenyeim miatt rengetegszer keltünk korán, amúgy meg Krisztián húzza általában a legjobban a száját, persze mikor meccse van lelőhetetlen. 

- Hallod hugi? – indul meg velem az emelet felé, majd lerak a szobám előtt én pedig viszonzásképpen az orrára csapom az ajtómat. Mivel az olimpikonoknak kötelező a repülés előtt nyilatkozni és a rajongókkal időt tölteni a reptéren, ezért köteleztek minket a nemzeti szabadidő ruha felvételére, ami a címerrel ellátott piros nadrág, egy piros-fehér pulóver amin a címer és a hatalmas MAGYARORSZÁG felirat díszeleg, szerencsére pólót olyat veszünk alá amilyet akarunk. Na még az hiányozna hogy azt megszabják. Hosszas tanakodás után egy sima fehér szűk pólót veszek fel, majd a pulcsit is magamra kapom. Cipőm egyszerű fekete adidas sportcipő, így nem tűnök ki a többiek közül majd. Miközben hajamat fogom össze bátyám jön be immáron utcai ruhában és mögém áll, így tükörből látom őt. Még pont belefér a képbe ez az óriás..

- Most hívott Kiki, mivel a telód ki van kapcsolva, hogy miután leadtad a bőröndöd és letudtad az újságírókat a kávézóban vár.

- Rendben, köszi. – Kiki, alias Berki Krisztián, a lólengés világbajnoka. Rengeteg közös versenyünk volt már ahol összevontan kellett versenyezni és egy szoros barátság alakult ki köztünk, ha nincs ott a bátyám megkapom Kikit, aki úgy véd mint Krisz. Utoljára még belenézek a tükörbe, majd leemelem az ágyamról a két bőröndöt, majd a hátizsákomat a hátamra teszem és elindulok kifelé. Kihúzom a lépcső tetejére a bőröndöket, az egyiket Krisz már el is kapja és leviszi a lépcsőn, én pedig a másikkal indulok le, de hamarosan ki is veszi a kezemből és beteszi a kocsiba. Anyu még végigfut a házon, hogy minden rendben van-e majd beülünk az autóba és nekivágunk az órás útnak Szolnokról Budapestre. Az út nagyon üres, így hamar felérünk, majd a reptér parkolójában kivesszük a bőröndöket, egyiket tesóm húzza utánam, másikat én. Anyuéktól még a kocsinál érzéki búcsút vettem, hiszen nem akarom, hogy faggassák őket a riporterek, tesóm pedig eltántoríthatatlan ezzel kapcsolatban, így alapvető dolog, hogy ő a kapuig kísér engem.

- Vivien! Kérem, mondana pár szót az érzéseiről? – gyűlnek körénk a riporterek. – Milyen érzés részt venni az első olimpiáján?

- Természetesen várom a megmérettetést, mint minden sportoló, de nem izgulok, nyugodt vagyok, hiszek magamban, a felkészülésemben. Egy olimpia mindig nagyobb küzdelem, de nem szabad erre koncentrálni, egy verseny, amit meg kell nyerni! – mosolyodom el. Pár fotó után szerencsére tovább engednek, de látom, hogy sok-sok sportoló van már itt, és egy-egy körben állnak, kik a rajongóikkal, kik a riporterekkel.

- Jó utat hugi! Vigyázz magadra! Jelentkezz majd, rendben? – mondja el a féltő szöveget Krisz, miközben én egy ásítást nyomok el, azt hiszem kiment belőlem az energia.

- Rendben. Te meg anyuékra. Tudod, hogy engem Kiki a széltől is óvni fog. – forgatom meg a szemeimet, mire elvigyorodik, majd otthagy. Leadom a bőröndjeimet, ahol egy mosolygó nő adja ki a beszállókártyám. Tuti szív valamit.. ilyen korán még én se vigyorgok. Otthagyom, majd a kapunál leellenőrzik én pedig a kávézó felé veszem az irányt. Ajánlok Berkinek, hogy kikérte már a kávémat, különben balhézom.

- Krisztiáááááááááán! – kiáltom el magam, hiszen nem látom sehol.

- Itt vagyok, ne kiabálj hugi. – lép elém, mire morcosan nézek fel rá.. ő is túl magas. Mondjuk nem a bátyám mérete, de majdnem 180 cm ami magas! Átnyújtja a kávémat, mire leülök az egyik padra és elkortyolgatom a fekete nedűt. Szeretem a kávét, de ha lehetőségem van rá energiaitalt iszok, jobban is szeretem, bár mindig hallgathatom anyám papolását, hogy majd egyszer megáll a szívem, meg káros, meg minden. Ja, a napi 5 kávé amit ő iszik meg, az természetesen nem káros, sőt hasznos! Meg a nagy ….

- Morci vagy? – guggol le elém.

- Álmos. Minek kellett ilyen korán mennünk? – dőlök hátra a padon.

- Ne kérdezd. Nem az én ötletem volt. – mondandója után feláll, majd egy szőke hajú srácnak int és már jön is a szöszke.

- Hugi, ő itt Hidvégi Vid, szintén tornász. Vid, ő itt a fogadott húgom, Bakk Vivien. – kezet nyújtok a srácnak, aki elfogadja, majd rám mosolyog.

- Hallottam már rólad ezt-azt Krisztiántól!

- Akkor kezdhetek rettegni. – sóhajtok fel, majd szúrósan nézek Kikire.

- Csak jellemeztelek neki, ne izgulj. – karol át, majd a belső kapuk felé megyünk, ahol rengeteg magyar sportoló van. Beszélgetéssel elütjük a beszállásig az időt, és ott elbúcsúzhatok a barátomtól, mivel nem mellé szól a jegyem, hanem az úszó Cseh Laci mellé. Az ablak mellett ülök, mellettem tehát az úszó, kívül pedig egy félig alvó személy foglal helyet.

Fruzsi

Fogalmam sem volt, mennyi időt aludtam, csak azzal voltam tisztában, hogy mikor Tomi keltett, kinn még sötét volt, én pedig úgy éreztem magam, mint aki álmában lefutotta a maratont – világrekordot jelentő idő alatt.

- Minek kelünk ilyen korán? – kérdeztem nyűgösen, a telefonom után kutatva.

- Mert nyolckor indul a gép – felelte az edzőm úgy, mintha teljesen nyilvánvaló dolgot közölt volna. Ekkorra a kezembe akadt a mobilon is, ami egy gombnyomásra kiírta az időt – három óra ötvenhét perc.

- És ahhoz minek nekünk… - gyorsan kiszámoltam, mennyi is az az annyi – négy órával előbb fölkelni?

- Mert másfél óra az út és ki kell érni a reptérre korán.

- Igen, hatra, két órával indulás előtt – érkezett a válaszom.

- Nem, korábban, mert addigra tele lesz minden újságírókkal meg rajongókkal, akik sportolókat akarnak simogatni. Nem akarok keresztül vergődni rajtuk. Elég lesz majd csak egyszer kimenned egy gyorsinterjúra. – Tomi fel alá járkált beszéd közben a szobában. Fürdőből ki, fürdőbe be…

- Ha előre mondod, akkor bevállalom plusz egy óra alvásért cserébe.

- Majd alszol a repülőn – kiáltott ki a fürdőből, mire megforgattam a szememet.

- Arra ne vegyél mérget… - morogtam magam elé, majd feltápászkodtam, és nekiálltam kitúrni az egyik bőröndömből a szükséges melegítőt. Átkoztam magamat, amiért nem pakoltam külön, de mentségemre szóljon, nem voltam tisztában Tomi újságíró-fóbiájával.

A csapatmelegítő alá vettem egy pulcsit, a fejembe húztam a kapucniját, keresztbe vettem a kisebbik táskámat a vállamon, majd a két bőröndöt az ajtóig cibáltam.

Pillanatokkal utánam Tomi is megérkezett, így kivonultam az ajtón, és megvártam, míg befejezi a szobaajtóval való bíbelődést. Legnagyobb meglepetésemre, ahogy kiértünk a hotel elé, elindult, és nem sietett oda egyik ott várakozó taxihoz sem.

- Ugye nem busszal akarsz menni? – torpantam meg, magasba szökő szemöldökkel.

­- De igen.

- Komolyan gondoltad azt, hogy hajnal háromnegyed négykor én pesti éjszakai járatokon fogok döcögni két istenverte bőrönddel? Felejtsd el! Ott az a takaros kis autó, beülünk, és elvitetjük magunkat a reptérre. – Azzal a lendülettel elindultam a legközelebbi taxi felé, majd bekopogtam az ablakon, mire a sofőr készségesen leeresztette az üveget.

- Vállalna egy fuvart Ferihegyre? Pardon, már Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér. – Megforgattam a szemem a névváltásnak címezve a dolgot. A fiatal, huszas évei közepén járó taxis csak elvigyorodott, majd kipattant a kocsiból.

- Jó sok holmival utaznak – szólalt meg, miután nagyjából egy percig szemezett a táskáinkkal.

- Tudja, az Olimpia – mondtam, mire a taxisnak kétszeresére nőtt a szeme.

- Maga olimpikon? – Fáradtság ide vagy oda, elnevettem magam, és bólintottam. Na nem mintha, a Magyarország feliratú, címeres melegítőm nem tette volna elég nyilvánvalóvá a dolgot.

- Az volnék. Száz és kétszáz méteres síkfutó, valamint a többi sportág elkötelezett szurkolója. Tehát, akkor vállalja a fuvart? – érdeklődtem a magyarázatomat követően.

- Természetesen. Üljenek csak be. – Így hát a táskáimat kinn hagyva becsúsztam a hátsó ülésre, majd alig néhány perccel később Tomi is érkezett. Hogy a bőröndöket hogyan sikerült a csomagtartóba varázsolni, afelől fogalmam sincs, de a lényeg, hogy sikerült.

Az út nagyjából fél órát vett igénybe, ami pontosan egy órával volt kevesebb, annál, amit buszon döcögve kellett volna eltöltenünk.

Tomi terve sajnálatos módon nem jött össze, mert a biztonságot jelentő fotocellás ajtók előtt már csoportokba tömörülve álltak a riporterek meg a rajongók.

- Basszus, ezek nem alszanak? – kérdeztem az edzőmtől, miközben elköszönve a taxistól a bejárat felé vonultunk.

- Németh kisasszony! Mit vár Londontól? – Kisasszony a jó kurva anyád – akartam volna mondani, de időben megfékeztem a nyelvem. Nem volt szimpi a fazon, tehát nem akartam korrekt választ adni neki. Azért meg kell dolgozni.

- A lehető legkevesebb esőt.

- Én az olimpiai szereplésére gondoltam – folytatta az újságíró.

- Nem akarok mélyre menő fejtegetésekbe bocsátkozni, mert az maguk szakterülete. Nehéz versenyt várok, mert a vetélytársak nem lettek gyengébben Helsinki óta, ráadásul ott csak az európaiak szerepeltek. Ettől függetlenül, hiszem, hogy jól fogok tudni szerepelni. – Egy bájmosoly kíséretében tovább ballagtam magam után húzva a két bőröndöm. Tomi pár lépéssel előttem haladt, megvárta, míg befejezem a dumcsizást a rettentő szimpatikus riporterrel.

- Nem volt semmi az esős beszólásod. – vihogott fel, ahogy beértünk.

- Hát most istenem. Hülye kérdésre hülye válasz. – Tomi csak megingatta a fejét, majd elindult leadni a cuccot. Viszonylag hamar megvoltunk, többnyire az edzőm beszélt, bemondta a nevem, és mivel nála voltak a szükséges irataim azokat is odatolta. A pult mögött álló csaj próbált volna velem is kommunikálni, de nem nagyon voltam rá vevő. Miután végre megvoltak a beszállókártyáink leültünk. A fejemet egyből a feketehajú edzőm vállára döntöttem, és aludni próbáltam.

- Te Tomi. Kibaszottul korán van – mondtam, mire felnevetett.

- Jössz tíz forinttal. Így már összesen ezernégyszázhúsznál tartasz. – Na igen. Az ő mániája volt, hogy majd ezzel leszoktat a káromkodásról. Igazság szerint annyit ért el vele, hogy jegyzi, mennyivel jövök neki, de a csúnya szavak száma nem mérséklődik.

- Mondtam, hogy ha elérem az ötezret, majd megkapod. Nem aprózom el. Most pedig alszom. – Pár perc kellett csak, mire tényleg álomba szenderültem. Tomi azzal ébresztett, hogy ideje felszállni a gépre és el kell köszönnünk, mivel az edzőket máshova ültették, mint a sportolókat. Örültem ám neki nagyon. Reménykedtem benne, hogy nem valami retardált szófosógép fog mellettem ülni, mert akkor azzal kivégezték volna az tervemet, miszerint Londonig alszom.

A gépre felszállva viszonylag hamar megtaláltam a helyemet – hála istennek ablak mellé szólt. A másik két ülésen pedig két srác ült. Az egyiküket felismertem, a világbajnok tornász Berki Krisztián volt, a másik pedig - aki középen ült – egy alacsonyabb, szőke, aranyos arcú fiú volt, akit viszont nem tudtam hová tenni. Mindenesetre első látásra igencsak szimpatikus volt.

Vivi

- Kérem kapcsolják be az öveiket, a gép a felszálláshoz készül. – hallom meg a hangosbemondót, de csak sóhajtok hiszen be vagyok kötve. Újabb sóhajtással jelzem csalódottságomat, miszerint most még nem vehetem elő a zenelejátszómat.

- Mi ez a sóhajtozás kérem? – néz rám az úszó.

- Csalódottság kifejezése. – húzom el a számat, majd kibámulok az ablakon. Repülüüünk.. na jó, aludni kéne, mert így ma elviselhetetlen leszek. 

- Még el se indultunk. Itthon maradhatsz! – vigyorog a szélső illető az arcomba.

- Ki vagy jóember? – nézek rá kérdőn.

- Hé, ez fájt. Lala vagyok, Laluska Balázs. – húzza ki magát, mire mögöttünk nevetni kezdenek. – Kézi. – teszi hozzá, mikor továbbra is kérőn bámulok rá. Lehet, hogy égő, hogy nem vagyok tisztában még a honfitársaimmal sem, de a tornászokat tudom.. oké Videt se tudtam.. Lebuktam, na de nem ismerkedni jöttem, hanem versenyezni. A nagyobb neveket tudom, Gyurta, Cseh, Berki.. őő kifújt a lista.

- Oké, egy kézist sem ismerek. – vallom be, majd hátranézek és nevetnek tovább a srácok. – Mi olyan vicces? Tréfa bogyót reggeliztetek?

- Mi ez a depressziós hangulat? – dől előre két ülés között egy ismeretlen ember. – Amúgy kézisek vagyunk, azért nevettünk. – vonja meg a vállát. 

- Persze, felháborító, hogy én tudom ki ő, de ő nem tudja ki vagyok én! – Lala gondolatmenetének idő kell míg eljut az agyamig, mire biccentek.

- Na ki vagyok én? – nézek rá összehúzott szemöldökkel.

- Bakk Vivien, tornász. – vonja meg a vállát, majd ledobja magát az ülésre.

- Bingó. – sóhajtom, majd látom, hogy ki lehet csatolni az övet, így felpattanok és kimászok a sorból.

- Itt hagysz minket? – néz fel rám vigyorogva, mire csak egy lenéző pillantást kap, majd elindulok megkeresni Kikit. Mindenhol egyenruhás sportolók, már jojózik a szemem tőlük. Sorra veszem az embereket, mire megtalálom őket, persze, ők egymás mellé kerültek Viddel. Legbelül egy lány ül, fején a kapucni, de figyel Vidre, mert valamit magyaráz neki a srác. 

- Hát mi szél hozott erre? – néz rám Kiki.

- Nem szeretnél helyet cserélni velem? – nézek a lányra. – Bérelt helyed lehetne a kézisek között, meg egy úszó is van ott.

- Kézisek? Pontosabban? – kérdez rá.

- Laluska Balázs, a többiek passz.

- Isten ments, hogy én Lalához üljek. Nem vagyok egy agyiszinten vele jelenleg. Nem mintha amúgy azon lennék. – motyogja a végét. Csak megrántom a vállam, majd Kiki hálásan felajánlja az ölét, így elhelyezkedem alvásra készen. 

- Ja amúgy Bakk Vivien. – nézek a csajra, aki már az alvás szélén áll. Egy nagyot ásít, majd felém fordul és a kezét nyújtja.

- Németh nagyon álmos Fruzsina. – kezet rázunk, majd befordul az ablak felé és szerintem a fülében ordító zene már álomföldre juttatta. 

- Utálom, hogy nem tudok repülőn aludni. – motyogom Krisznek. 

- Szar helyzet. – komolyan mondom, ha most ez itt bealszik, nem tudom mit csinálok vele.

- Kikiiiii, ne aludj, kérlek. – sóhajtva megadja magát, majd beszélgetni kezdünk semmit mondó témákról és mivel Vid is elalszik, így kettesben csevegünk tovább.

- Hölgyem, kérem, fáradjon vissza a helyére, hamarosan leszállunk. – érinti meg a vállam egy stewardess.

- Jé, már ott is vagyunk? – lepődök meg, mire felnevet, majd bólint. Megvárja, míg visszamászok a helyemre.. mi van, azt hiszi még itt táncikálni fogok? Nem kell ennyire óvni, nem robbantom magunkra a gépet. Becsatolom az övemet, aztán landolás után pattanok is fel, hogy mehessek a cuccaimért. A gépet elhagyva bevárom Kikit, együtt megyünk a vizsgálathoz, majd a bőröndjeinket megkaparintva odacammogunk a számunkra kért buszhoz.

- Oké, a kézisek, atléták, vívók, vízilabdások ez a busz! – kiált egy szervező pasi. 

- Női oder férfi vízisek? – kérdezi Biros, mire a csapata nevetésben tör ki.

- Férfiak. – morog az angol, majd beterel minket a buszba. Hering effektus, egymás hegyén-hátán állunk.

- Remélem hamar odaérünk, aludni akarok, nem is.. zuhanyozni egyet. – motyogok Kikinek.

- Én is aludni akarok. – morogja mögülem Fruzsi.

- Jajj csajok, ennyire nem kell punnyadni! London, bulik, szórakozás! – szólal meg szemből Lala. Hát istenem, ez az ember követ, kísért…

- Tuti szív valamit. – súgja a fülembe Fruzsi, mire felnevetek, de csak biccenteni tudok.

- Laluska, elmondanám, hogy nem szórakozni, hanem nyerni jöttünk ide, reménykedem benne, hogy tartod magad a szabályokhoz és az a cél lebeg a szemed előtt, hogy érmet viszünk haza! – teremti le az edző, mire nem mer senki se nevetni, de annak a szélén áll mindenki. Hát, ha ilyen edzőm lenne.. na jó, nem szeretem ha irányítanak és parancsolgatnak, noha az edzőknek ez a dolga. Saaaaaaaajnálatos módon Robi nem fért bele az edzői keretbe, így nem jöhetett, de ki fog repülni ha éremért küzdök. Cserébe megnyertem azt, hogy Kiki fog ott lenni velem a megpróbáltatásaimkor. Az olimpiai falu bejáratához érve egyesével szednek le minket a buszról, átküldik ilyen röntgenen a bőröndjeinket, majd magunkat is. Komolyan, mint a reptéren. Onnan szétválogatnak minket, szerencséjükre Krisz velem van, bár nem tudom mit kéne csinálni, hisz mindenki egy helyre megy.

- Ennek meg mi értelme? – bökök a röntgen gépekre, miközben elindulunk valamerre.

- Nehogy valami olyan legyen nálad amivel kárt okozhatsz bennem. – vigyorog, mire fejbe csapom. 

- Benned már nem lehet. Hülyébb nem leszel. – sóhajtok, mire elkezd csikizni. Nagyokat nevetek, de úgy látszik a morci angolok nem értékelik, mert odajön a nő és utasít, hogy menjünk már. – Nem szeretnek az emberek. – biggyesztem le az ajkaimat. Odaérünk egy sokemeletes épület elé ahol érdeklődve figyelem a történéseket.. ha lenne valami ami történjen.

Fruzsi

A repülőn összebarátkoztam a cuki, szőke sráccal – mint kiderült, Hidvégi Vid a neve, és egy az érkező négy tornászunk közül. A harmadik – és egyben egyetlen lány – is rövid időn belül megérkezett, menekült a szomszédjai elől. Csak egy gyors bemutatkozásra futotta, utána már aludtam is, amikor pedig Vid keltett – mennyire el bírnám viselni, ha minden egyes alkalommal, cuki szőke srácok vernének fel álmomból – már nem volt ott.

Annyit sikerült megállapítanom, hogy a britek nemigen álltak a szervezés magaslatán, mert elég nagy fejetlenség uralta a repteret. Bár a mondás is úgy tartja, hogy okos ember rendet tart, a zseni átlát a káoszon. Erősen kételkedtem benne, hogy Nagy-Britanniában ennyi zseni tömörült volna össze.

Nagy nehezen sikerült felrakniuk egy buszra, még nagyjából négy tucat sportolóval együtt, ami elszállított az olimpiai falu bejáratáig. Nem tovább, csak odáig. Örültem is meg nem is. Örültem, mert legalább nem kellett tovább hallgatnom az egész úton pörgő Laluskát. Nem örültem, mert sokat kellett sétálnom, ami fáradtan nem az erősségem. Ráadásul Tomi is felszívódott.

Kárpótolt viszont a látvány. Ahogy körbenéztem a faluban, egyik ámulatból a másikba estem. Bár jegyezzük meg, falunak a legkevésbé sem volt nevezhető. Higgyétek el, én jártam már faluban, de az nem ilyen. Igazából nem sikerült megértenem, hogy milyen apropóból osztották el a sportolókat, mert a mi emeletünkön speciel volt tornász, vívó, kézilabdázó és atléta egyaránt. Sem betűrendben nincsenek közel egymáshoz, sem pedig sportágilag nincs köze egyiknek a másikhoz.

Már az előcsarnokban kisebb méretű vita alakult ki, atekintetben, hogy ki kivel legyen egy szobában. Én úgy voltam vele, hogy valójában édes mindegy, csak ne valami éjjeli bagoly mellé osszanak. Tornászberkekben mély vita alakult ki akörül, hogy a három srác közül az egyik – akit még nem ismertem, és őszintén, nem is nagyon vágytam rá, hogy megismerjem – egy szobába akart kerülni Vivivel. De mivel Krisztiánból előtört a védelmezőösztön, nem hagyhatta, hogy – elmondása szerint – egy vadbarommal kerüljön össze a fogadott húga. Így Vid kellett volna, hogy egy szobába vonuljon nyálasszájú tornászgyerekkel, ám számomra is meglepő kijelentést tett:

- Én Fruzsival leszek. – Nem csak én hökkentem meg a szőke srác kijelentésén, Gigoló is hatalmas szemekkel nézett először Vidre, majd rám.

- Te lennél az? – érdeklődte tetőtől talpig végigmérve, és szinte biztosra vettem, hogy a képzeletében már egy darab ruha sincs rajtam, vagy ha van is, annak sincs sok érdemi haszna.

- Gondolom. – Szkeptikusan megvontam a vállam – nem kívántam társalogni vele.

- Szendrei Valentin vagyok. – Elviselhetetlen bájmosollyal kísérte a bemutatkozását, és a szavaiból csak úgy csöpögött a behízelgés.

- Tehát Bálint. Mondanám, hogy örvendek, de nem akarok hazudni. Sajnálom, más szobatárs után kell nézned. – Gigoló magasra emelte a fejét és odébb ballagott, majdnem keresztülesve, egy előtte heverő bőröndön. Nem bírtam visszafojtani a nevetésem.

- Hogy én mennyire nem bírom ezt az arrogáns majmot – szólalt meg Kiki, miután Gigoló hallótávolságon kívül ért.

- Hidd el, hasonlóképp érzek én is – forgatta meg a szemét Vivi. Viddel csak egyetérteni tudtunk velük.

A cuccainkat magunk után húzva elindultunk a lift felé, hogy fenn a hatodikon pontosabb eligazítást kapjunk a szobánkról. Kiki és Vivi előre mentek, míg mi Viddel mögöttük sétáltunk.

- Ugye nem baj, hogy én leszek a szobatársad? – sandított rám a tornászfiú.

- Hidd el, ha baj lenne, már szóltam volna – megeresztettem egy vigyort, majd beléptem a felvonóba újdonsült barátaim után.

Az emeleten – és gondolom nem csak ezen, hanem mindegyiken – négy apartman volt. Két háromszobás és két négyszobás. Minket a lift felől jobbra esőbe küldtek, azzal a mellékes információval, hogy a másik két szobába majd még érkeznek. Vid a cuccait az ajtó előtt hagyva, elsőként rontott be, és rohant végig az apartmanon.

- Stipi-stopi, erkélyes szoba! – kiabált a legbelső szobából, mire mindhárman felnevettünk.

- Persze Vid, a cuccaid meg majd én utánad viszem – szóltam utána, pillanatokkal később pedig elősomfordált.

- Bocs, csak garantálni akartam a legjobb szobát. – Kisfiúsan pislogott rám, mire muszáj volt elmosolyodnom.

- Na jó, ez egyszer megbocsájtok – vigyorogtam rá. – De csak ha hagyni fogsz aludni. Soha, de soha ne kövesd el azt a hibát, hogy felkeltesz. – Igyekeztem komoly maradni, de a szám szélében mosoly bujkált.

- Igenis, őrmester asszony! – szalutált mókásan Vid.

- Látod Kiki, így kell szót fogadni – nézett fel Vivi tornász barátjára, aki csak vigyorogva megingatta a fejét.

A két tornász a közösségi téren túli, szemközti szobába költözött be. Alighogy bevonultunk a szobáinkba, kintről zajt hallottunk. Nem szóltunk semmit, csak kiballagtunk a szoba elé.

- Ne már, Gigoló, ez most komoly? – Nem akartam elhinni, hogy ezzel kell egy levegőt szívnom éjjel nappal.

- Ne már, Laluska, ez most komoly? – Fakadt ki Vivi is, észrevéve az érkezőket. Hallva a szakasztott ugyanolyan mondatszerkesztést, akaratlanul is nevetni kezdtem. Kiakadásának tárgya sejthetőleg a már buszon is pörgő kézilabdázó lehetett. Normál esetben talál lett volna hozzá agykapacitásom. Öt óra alvással a hátam mögött nem volt sok.

- Ti egy szobában lesztek? – fakadt ki Vid, Kiki pedig elvigyorodott.

- Egy ötöst teszek rá, hogy Szendrei egy napnál tovább nem bírja elviselni Lalát – szólt oda Berki Vidnek.

- Szerintem kettőt kibír, és tartom az ötöt. – Szobatársam vigyorogva csapott csapattársa tenyerébe, mi pedig meghökkenve figyeljük a fogadást.

- Azt hiszem, tanúk lettünk – vigyorgott rám Vivi, mire felnevetek. Megszemléltem az érkezőket, és Gigolón és Lalán kívül egy fiatal srácot és egy idősebb férfit is felfedezni véltem. Be kell valljam, az életben soha nem láttam őket. Még a reptérről sem rémlettek. Na nem mintha olyan sok minden megmaradt volna a nap azon szakaszából…

- Szilágyi Áron vagyok – mutatkozott be a fiatalabbik. – Kardozó – tette még hozzá. Elképesztően kék szemei voltak. Olyan nagyon kék szemei. Olyan nagyon kék és nagyon szép szemei.

- Imre Géza, párbajtőröző – szólt az idősebbik is. Mind elmondtuk a neveinket, majd miután Viviék elintézték, hogy a mellettük levő szobába ne Laláék kerüljenek, mind elvonultunk a szobáinkba. Gyorsan lefotóztam a szobát – Vid is belelógott a képbe, majd feltöltöttem twitterre.

- Nem megyünk el körbenézni? – érdeklődtem meg a szobatársamtól, aki egyből ráharapott, és azzal ballagott ki a szobából, hogy körbekérdezi a többieket, ki akar még jönni.

Vivi

- Csíííz! – szólal meg a fotelből Kiki, de meg sem várja, hogy odanézzek már le is fotózott a telefonjával. Odalépek mögé és nagyot nevetek. Épp a törülközőimet pakolom ki a táskámból.

- Te, tudod mire jöttem rá? – ülök le vele szemben az ágyra.

- Bökd ki. – ügyköd a telefonján, gondolom, felteszi twitterre a képet.

- A te hosszú lábaid át fognak lógni hozzám! Szóval toljuk össze egymás mellé a két ágyat. Hely van. – mutatok a két ágy előtti üres placcra.

- Csináljunk franciaágyat? Benne vagyok. – nevet fel, majd pillanatok alatt összetoljuk a két ágyat, mellé a két éjjeli szekrényt. A hangokra – vagyis gondolom arra – megjelenik az ajtónkba Vid.

- Hát ti mit csináltok? – kérdezi leülve a fotelbe. – Nászéjszakai lakosztályt? – nyújtja ránk a nyelvét, mire Kiki fejbe vágja.

- Szórakozz mással. – nevetek fel. – Nézd a méreteket. – állok Krisz mellé. – Átlóg a lába hozzám, ha egymással szemben alszunk, egymás mellett meg szoktunk aludni, így átraktuk az ágyakat.

- Ó értem. Amúgy Fru kérdezi nem-e megyünk el egyet sétálni a faluban. – szól vissza mielőtt kilépne az ajtón.

- De mehetünk! Persze, ha a lánykák elviselnek egy ilyen macsót köztük. – jelenik meg az ajtóban Bálintka.

- A francokat, te nem jössz! – kiabál át Fruzsi.

- Hagyd, a majomnak kell néha levegő! – kiabálok vissza, mire Kiki nevetni kezd. – Összekészülünk és mehetünk. – válaszolok rendesen Vidnek, aki csak biccent majd becsukja az ajtónkat.

- Hogy képes egy ember ekkora egoval élni? – dobja ki az egyik halásznadrágját az ágyra Kiki.

- Hát látod, van rá példa. – vonom meg a vállamat, majd farmer rövidnadrágot húzok és a magyar delegációs felsőmet. Krisz is felülre a magyar felsőt veszi, míg alulra a kikészített nadrágot. Hófehérke semmi hozzá képest. Zsebre vágok némi pénzt, nyakamba lógatom a belépőmet, majd átvonulok a fürdőbe. Kezemről leveszek egy hajgumit a sok közül és felkötöm egy kontyba a hajamat, nem szeretem ha a szemembe lóg ilyenkor. Nyár van, meleg van, csak piszkál.

- Jut eszembe, felhívtad a tesód? – kiabál be Kiki.

- Ú basszus, tudtam, hogy valamit elfelejtettem. – csapok a homlokomra, mire nevetés tölti be a szobát, majd a fürdő ajtóhoz jön a telefonomat lóbálva. – Köszi, majd lentről felhívom, most menjünk.

Kinyitom egy kicsit az ablakot, hogy átszellőzzön a szoba, míg lent vagyunk, Krisz pedig bezárja az ajtót és a közösségi térbe lépünk, ahol Gigolónk, Áron és Géza áll, de a maradék kettő elveszett az éterben. Kopogás nélkül nyitok be hozzájuk és már kezdeném is a mondandómat, hogy ők akarnak menni, de nem képesek elkészülni, de csak vörösödésre futja, mivel épp a szőke tornásztársam öltözne.

- Ööö.. hoppá, bocsi. – csukom vissza az ajtót, majd megfordulok és Kikire nézek, aki fuldoklik a nevetéstől.

- Ne már! Előbb láttad őt félmeztelenül, mint engem! – csattan fel Valentin, mire Krisztián nem bírja tovább és a kanapéra eldőlve hangosan nevetni kezd. Miután kinevette magát a párosunk is előkergeti magát, de azért nem kerüli el a figyelmemet Fruzsi mindent tudó vigyora.

- Legalább jó volt, amit láttál? – lép mellém már lent az utcán. Laluska már a kipakolás után eltűnt így őt nem hívtuk magunkkal.. meg gondolom kellene neki egy kis magány is a macsónktól távol.

- Hagyjál már! – lököm el finoman magamtól, de visszajön mellém.

- Valld be, tetszett? – heccel tovább.

- Fruzsi, fejezd már be! – érzem, hogy vörösödik az arcom, hisz nem volt szándékos.

- Nekem bevallhatod, nem mondom el senkinek. – suttogja már.

- Oké, elég lesz Fruzsi, szegény már így is elásná magát a föld alá, habár viccesek voltak. – lép mellém Krisz.

- Berki, elrontod a játékomat. – fúj visszavonulót a futó lány, így egy nagyot sóhajtok. Kiki mellett lépdelve előveszem a telefonomat és megcsörgetem a bátyámat, de kinyom, így el is rakom a készüléket. A közeljövőben nem fog hívni.

- Na merre menjünk? – teszi fel Áron a kérdést mikor egy elágazáshoz érünk. A finnek szállása előtt vagyunk, velük szemben az amerikai delegáció épületei vannak már egy ideje. Vid egy térképet nézeget, ami le van szúrva a földbe, így odatömörülünk mi is, hogy lássuk, mi hol van.

- Van itt egy nagy park! – mutat egy zöldes részre a térképen. – Menjünk oda, aztán itt meg vissza hozzánk. – húzza végig a nyomvonalon az ujját Fruzsi.

- Oké! – egyezik bele mindenki, majd dalolászva és kacagva folytatjuk az utunkat.

- Meghívhatom a két szépséges hölgyet valamilyen üdítőre? – lép be Fru és közém Valentin és átkarolja a vállainkat. Fruval egymásra nézünk, majd biccentünk. Egy-egy pohár jó hideg, jégkockákkal teli vizet kérünk, majd mikor Gigoló visszatér közénk szépen megköszönjük a kedvességét.

- Látjátok srácok, a csajok máris az én oldalamon állnak. – vigyorog fölényesen a tornászokra és a másik kettőre. Mi csak összenézünk a magabiztos tornászunk háta mögött és egyszerre borítjuk rá a fejére a hideg vizet. Azt a lányos sikolyt.. esküszöm még én sem ütök meg ilyen magas frekvenciát mikor sikítok. Ennyit a férfias mivoltáról, jön nekem egy dobhártyával.

- Bassza meg! – fordul meg mérgesen, de Kiki és Vid már előttünk is teremnek, hogy megvédjenek minket. Milyen kis gáláns szobatársaink vannak, nem igaz? – Ezt megbánjátok! – indul el vissza a szálláshoz, mire mi hangos nevetésben törünk ki.

- Szép volt csajok! – emeli pacsira a kezét a szépszemű Áronunk, mire bele is csapunk egyből. Elérve a parkba leülünk a padra, Kiki és Géza velünk szembe a fűre, Áron pedig a karfára. Sztorikat mesélünk leginkább magunkról, hogy megismerjük egymást, és máris látjuk, hogy Géza lesz az aki vigyázni fog ránk, hogy akkora nagy baromságot ne tegyünk, hisz apukaként óv minket.

- Fázol? – néz rám Kiki, mikor megdörzsölöm a karomat.

- Egy picit, de nem vészes. – bólintok felé, mire háta mögül előveszi az eddig övtáskáján lógó pulcsiját és oda is adja. – Köszi. – mosolygok rá amit viszonoz majd fel is veszem.

- Induljunk, kezd hűvös lenni és lassan készülődni is kell az estére. – ajánlja fel Vid, mire egyetértünk és elindulunk vissza a házunkhoz. Érdekes ez a falu, mindenesetre. Rengeteg lakóépület, különböző nemzetek zászlói kint lobognak, hirdetve, hogy ki is lakik éppen benne. Az összes náció sportolója itt találkozhat egymással, hisz nem vagyunk elkerítve, csupán gyakorlási célra vannak kijelölve kisebb területek, hogy minden országnak legyen elegendő helye gyakorolni az adott sportágát. A rengeteg növény, szökőkút, parkok, mind-mind egy hangulatos belvárossá alakítják a részt, főleg, hogy a mi épületünk majdnem, hogy ennek az olimpiai falunak a szívében van, nem messze csörgedezik tőlünk egy kis patak mely egy szökőkutat táplál. Hogy a nyugalmunkat ne zavarja meg a reggel távozó vagy este érkező sportolók zaja, a kapu kissé kijjebb helyezkedik el, és a közösségi tér is picit távolabb van a lakásoktól, ahogy az étkezde és a vásárló tér is.

- Elrévedtél. – lök meg finoman Áron. – Valami baj van?

- Nem, csak elgondolkodtam, hogy milyen hangulatos ez az olimpiai falu. – mosolygok rá. Akkor is olyan szép szemei vannak ennek a srácnak, hogy valami félelmetes.

- Hát igen, megvan a szépsége. – néz körbe, majd biccentünk a biztonsági őrnek és levezetésképp mindenki felmászik a lépcsőkön Fruzsi és én kivételemmel.

- Ezek hülyék. Most sétáltunk egy csomót és még lépcsőznek. Tuti fejükre estek már párszor. – motyogja.

- Magadban beszélsz? – nézek rá kérdőn. – Amúgy meg Krisz esett fejre párszor azt tanúsíthatom. – vonom meg a vállam, majd kiszállunk a liftből és már nyitjuk is az apartman kulcsát, hogy bevessük a saját szobáinkba magunkat.