London 2012 - Kezdődik -

Fruzsi

Miután körbejártuk a falut – vagy legalábbis elég nagy részét – visszatértünk a szobáinkba, hogy puccba vágjuk magunkat az esti megnyitóünnepségre. Vivi átköltöztette a székhelyét hozzák, azzal az indokkal, hogy biza most körmöt festünk, nem tartottam rossz ötletnek, így élénk fejtegetésbe kezdtünk arról, hogy akkor milyen is legyen az az olyan. Vid nagyjából két percig bírta, utána átmenekült Kikihez.
A körmünk végül mind piros, fehér, zöld festésű lett. Éppen, hogy végeztünk vele, mikor Vid rontott be a szobába.

- Lányok, odakinn van valami, aminek nagyon fogtok örülni – vigyorgott a szőke srác, és függetlenül attól, hogy mennyire jól állt neki a mosoly, nem számítottam túl sok jóra.
- Csak azt ne mondd, hogy Gigoló van kinn – sóhajtottam fel, de a tornászfiú megingatta a fejét. Vivivel összenéztünk majd arra jutottunk, hogy egyszer élünk, úgyhogy felálltunk és Vid nyomában kisétáltunk.
Az egyik fotelre két ruhazsák volt terítve. A kint ülő Kiki bíztatóan bólogatott, hogy menjünk oda és nézzük meg, mert az biz a miénk. Kinyitottuk a nevünkre szóló ruhazsákokat, amik egy-egy piros ruhát rejtettek magukban, zöld selyemsállal.
- És ezt nekünk fel kéne venni? – kérdezte Vivi. – Nincs az az Isten!
- Figyelj, talán ha az aljából levágnánk nagyjából húsz centit, becakkoznánk, és az egészet átfestenénk feketére… De nem. Akkor sem. – Ingattam a fejem.
- Ez a ruha ellenkezik az elveimmel – fakadt ki Vivi és csak helyeselni tudtam.
- Nyugtassátok magatokat azzal, hogy megy a körmötökhöz – röhögött fel az időközben Kiki mellé leülő Vid.
- Szeretnél a kanapén éjszakázni? – mosolyogtam angyalian a szőkére. – Mert ha nem, akkor most jött el az ideje annak, hogy csöndbe maradj. – Kiki hangosan felnevetett, de Vivi tekintetét látva inkább abbahagyta.
- Most komolyan, nektek milyen cuki, nemzeti színű egyenruhátok van? – kérdezte újdonsült barátnőm a tornászoktól.
- Hát… Fekete naci, fehér inggel meg kabáttal, amire címer van hímezve, meg öt karika - motyogta Kiki.

- Na, ne szívassatok! Én is úgy megyek! – vágtam rá egyből, de a fiúk a fejüket ingatták.
- Nem megoldható. Előírás, hogy vagy ebben jössz, vagy sehogy – magyarázta Vid, mire hosszú káromkodássorozat szaladt ki a számon.
- Pardon. – krákogtam egyet. – Az edzőm ezért jelentős összeget hajtott volna be. – Általános nevetés tört ki a kis társaságunkba, de valahogy nem tudtam beletörődni a ruhába. Kicsivel több, mint fél óra győzködés után végül elvonultunk Vivivel öltözni – ezúttal az ő szobájukba.
- Nem, ez szörnyen áll így is, de kendővel még rosszabb – motyogtam a tükör előtt állva. – Figyelj, nagyon meglincselnek, ha én ezt a kezemre kötöm? Nincs az az isten, hogy én nyáron kendőt kössek a nyakamba. – Úgy legalább egy fokkal jobb lett volna. Bár még így is több százas mínuszban volt.
- Nem hiszem. Viszont ez egy nagyon jó ötlet. Koppinthatom? – Vigyorogva bólintottam, jelezve, hogy nyugodtan. Szőke hajamat felgumiztam, és Vivi is hasonlóképp tett, ugyanilyen színű hajával.
Amikor kisétáltunk, a fiúk már kész voltak, csak igazság szerint még mi nem.
- Akkor mit is mondtál, milyen cipőt vegyek hozzá? – kérdeztem, már a Viddel közös szobánkban állva.
- Leginkább azt, amit küldtek – kotyogott bele Krisz.
- Küldtek cipőt. És ezt egészen idáig azért nem mondtad, mert…? – A mondat végét függőben hagyta Vivi, a ló lengés királya pedig a fejét vakargatta.
- Mert… Kiment a fejemből. – Hebegett-habogott össze-vissza.
- Rossz kifogás – motyogtam az időközben mellém oldalgó Vidnek, aki prüszkölve felnevetett.
- A világért nem akarom elrontani a kis vitátokat, de nem kéne lassan indulni? – érdeklődtem meg, miközben leültem a kanapéra, hogy felvegyem a csodálatos fehér vászoncipőket. Soha nem hordok fehér cipőt.
- De, mehetünk – sóhajtott fel Vivi helyet foglalva mellettem.
- Viid! – kiáltottam be a szobánkban tartózkodó fiúnak, mire megjelent egy szőke buksi az ajtóban. – Kihozod légyszí, az ágyamról a kistáskám meg a belépőkártyám?
- Naná, Fruzsi – mondta, majd nagyjából egy perc múlva már a kért cuccokkal a kezében jelent meg előttem. Pont addigra végeztem, így felállva egy puszit nyomtam az arcára. És tegyük hozzá, hogy bár ő a legalacsonyabb az apartmanunkban lakó srácok közül, még így is lábujjhegyre kellett állnom.
Valamilyen úton-módon Vivi is megszerezhette a cuccait, mert teljes harci díszben tudtunk elindulni az apartmanból – ahol a két vívó ott maradt, mert ők már másnap kezdenek, Gigoló pedig hála az égnek felszívódott, és bíztam benne, hogy a délutáni incidensünk után, a nap folyamán már nem is találkozunk vele.
Alig indultunk el, megcsörrent a kistáskámba rejtett telefonom – Tomi zaklatott.
- Na mizu? – érdeklődtem az edzőmtől. – Azt hittem, elnyelt London – viccelődtem.
- Holnap reggel nyolckor edzünk.
- Vicces vagy – húztam el a szám, bár tudtam, hogy komolyan gondolja.
- Nem vicc. Nyolcra várlak a bazinagy hodály előtt, amiben laktok. És amennyit késel, annyiszor plusz tíz perc. – Ezzel a lendülettel le is rakta a telefont, és pedig csak meredtem magam elé – egészen konkrétan a lift falára.
- Hát ezt meg mi lelte? – Konkrét címzettje nem volt a kérdésemnek, mégis mindenki felém kapta a fejét. – Az edzőm megkergült.
- Szokásuk – morogta maga elé Vivi, mire elvigyorodtam.
- Személyes tapasztalat? – kérdeztem rápillantva, mire bólintott.
- Mit akar az jó ember? – érdeklődte Vid vigyorogva. Elképesztő, hogy ezt a srácot, csak harminckét fogas mosollyal látni.
- Reggel nyolckor edzeni – motyogtam, majd hozzáfűztem egy rövid kommentárt. – És egyáltalán nem jó ember az, aki ilyen korán kel.
- Ugye tudod, hogy kettőnél előbb nem nagyon érünk vissza ide? – kérdezte Krisz, mire csak bólintás volt a válaszom.
- Ezért vannak problémáim az időponttal. De mindegy, majdcsak túlélem. – Megvontam a vállam, és az arcomra vigyort varázsoltam – Induljunk! – szóltam, mikor kinyílt a földszinten a felvonó ajtaja.
Az épületünkön kívül már mindenhol egyenruhába öltözött sportolók rohangáltak kisebb-nagyobb csapatokba verődve. Olyan volt az egész falu, mint egy felbolydult méhkas, de határozottan élveztem az egészet. Ahogy sétáltunk a házak között, mindenhonnan különböző nyelveken folyó beszélgetések ütötték meg a fülem, más-más kontinensekről származó sportolók jöttek-mentek mellettünk.
- Légyszí, nyújtsunk be kérvényt a MOB-nak, hogy négy év múlva hadd jelenjünk meg melegítőben a megnyitóünnepségen – vetette fel Vivi az ötletet.
- De az olyan snassz! – kötött bele Kiki.
- Akkor ünneplős melegítő? – kérdeztem nagyjából olyan hangsúllyal, mintha nyilvánvaló lenne a feltételezés.
- Áruld már el, hogy az milyen? – nevetett fel Vid, és a másik két tornász is igen érdekes arckifejezéssel nézett.
- Hát… Nem tudom… Mondjuk fekete melegítő alsó, fehér pulcsival, rajta címer, meg az öt karika… Esetleg valami díszítés rajta. – Élénk fejtegetésbe kezdtem, hogy hogyan is képzelem el.
- Oké, tervezd meg, és gyűjtünk aláírást! – lelkesült be Vivi, mire én kezdtem el nevetni. Jó hangulatban telt az utunk a kivilágított faluban egészen az Olimpiai stadionig, ahol az óriási tömegben próbáltuk megkeresni a többi hazánkat képviselő sportolót.
- Várjatok! – kaptam el Vid és Vivi karját. Kikét csak azért nem, mert ő volt a legmesszebb, és amúgy is csak két karral rendelkezem. – Ha odamegyünk a többiekhez, mennyi az esély rá, hogy Gigoló is ott lesz?
- Gigoló? – ráncolta a szemöldökét Kiki.
- Bálint – vágtam rá erre, de Kikinek még így sem volt tiszta a kép.
- Valentinra gondol – fordított neki Vid, amit egy hálás mosollyal díjaztam.
- Hát… Tekintettel arra, hogy ő is a magyar küldöttség tagja, elég nagy. – felelte nagy bölcsen a tornászvilágbajnok.
- Fruzsi remélem tisztában vagy vele, hogy ha fel akarunk vonulni, akkor velük együtt kell – mondta Vivi is.
- Laluska is tuti ott lesz – figyelmeztettem a lányt.
- Nincs az az isten, hogy én odamenjek! – vágta rá egyből Vivi, amin jóízűt derültünk, majd arra jutottunk, hogy mivel úgyis sokan leszünk, maximum nem foglalkozunk a nem kívánt társasággal. Bár azon kívül, hogy Lala kicsit fárasztó, nem igazán értettem a tornászlány problémáját.
Hamar megtaláltuk a magyar delegációt, elég jelentős létszámban képviseltettük magunkat – ennek egyik jelentős oka lehetett az, hogy a kézilabda és vízilabda válogatottunk teljes létszámmal gyülekezett a britek által kijelölt helyen. Ismét csak meg kell jegyezzem a fantasztikus szervezőképességet, mert ezek a szerencsétlen önkéntesek rohangáltak, mint pók a falon, de akármelyiktől kérdeztük meg – tökéletes angolsággal – hogy mikor és hova kéne állnunk, senki nem tudott semmit, és mindenki azt mondogatta, hogy meg kellene kérdezniük valakit, aki ismeri azt a személyt, aki tudja, kitől kellene megérdeklődni. Inkább hagytuk a francba, és a csordaszellemre hagyatkozva, inkább vártunk arra, hogy körülöttünk történjen valami. Meg egyébként is, Biros Peti azt mondta, hogy ő elméletileg tudja a menetrendet, mert volt a főpróbán. Kiki egyből megnyugtatta, hogy valószínűleg semmi sem úgy lesz, mint ahogy a főpróbán volt.
- Akkor minek tartanak főpróbát? – érdeklődtem meg a naagy és okos tornásztól. Nos, nagynak tényleg nagy volt…
- Kérdezd meg valamelyik szervezőt – szólt közbe vigyorogva Vid.
- Akkor inkább hülyén halok meg – ráztam meg a fejem, hideglelést tettetve.
- Nem kell aggódnod, ez már nem oszt, nem szoroz rajta. – Vivi hozzászólásán csak megforgattam a szemem, de azért elmosolyodtam, míg ő lelkesen pacsizott Viddel.
Hallottuk, hogy mikor kezdődött el odabenn a műsor – merthogy ugye mi kinn várakoztunk. Mindenféle fellépők, zenészek, beszédmondók… Igazság szerint öt perccel a műsor elkezdése után meguntam az álldogálást, és úgy, ahogy voltam helyet foglaltam a magyar tábor közepén. Kicsiny csapatunk igen nagy százaléka csatlakozott hozzám, majd lassan a körülöttünk állók közül is egyre többen ültek le a betonra.
- Fruzsi, te kész forradalmár vagy – vigyorgott Vid, mire csak vállon bokszoltam.
Sokat beszélgettünk, de csak nem akaródzott a tömegnek elindulnia a befele, így kezdtem egyre nyűgösebb lenni, Vivivel egyetemben. Mindketten fáradtak voltunk már, ő konkrétan Kiki ölében feküdt, én meg Vidnek dőlve ültem. Boldogságunk tetőzéseképp megjelent Gigoló.
- Képzeljétek, befűztem az egyik finn úszólányt. – Olyan öntelt vigyor ült az arcán, hogyha feleennyire lettem volna csak álmos, felállok, és olyan taslit kap, hogy Liverpoolig repül.
¬- Viid, kérlek, csinálj valamit! – motyogtam a tornász mellkasába.

- Lala! – kiáltotta el magát, a szólított pedig nem egész egy perc múlva ott állt előttünk, komplett delegáció kíséretében. Mellette állt ugyanis egy szőke és egy feketehajú srác, feltételezésem szerint kézilabdázók, illetőleg a pólós szekció is megjelent Laluska kiscsapatában – Biros, Kásás és Hosnyánszky is vele érkezett. – Valahova vigyétek el Szendreit, könyörgöm. Valami afrikai ország csapatába, azok úgyis kedvesek és toleránsak.
A csupa nagyemberből álló csapat – jó, belátom, ez relatív, mert hozzám képest, szinte mindenki nagynak számít – rendőrségi formációhoz hasonlóan vette körbe Gigolót és parancsolták el más vizekre. Az se zavard volna, ha felrakják egy kis ladikra, és útnak indítják a Temzén.
Miután Szendreit hatástalanították valahogyan a srácok is közénk telepedtek, Viviék pedig bevállalták, hogy elmennek és hoznak kávét. Mikor visszaértek, nagyjából megszámolhatatlan mennyiségű papírpohárral a kezükben, örömteli hangok szűrődtek bentről. Meghallottuk ugyanis, hogy Görögországot szólítják.

Bár tisztában voltam vele, hogy rajtuk kívül kétszázhárom országnak kell még bevonulni, ez már jót jelentett, mert végre a mi szempontunkból nézve is történt valami. Föl is tápászkodtunk mindannyian a földről, és végre érdemben is hozzá tudtam szólni a társalgáshoz. Kiderült, hogy Lala két barátja, valóban kézis, az egyikük Császár Gábor, a másikuk meg Ilyés Ferenc, és időközben hozzájuk csapódott még egy kézilabdázó, Iváncsik Gergő. Úgy gondoltam, hogy egy napra, ennyi bőven elég az új nevekből és igyekeztem őket memorizálni, és nem elfelejteni. Bár Császár túl cuki volt ahhoz, hogy csak úgy kimenjen a fejemből.
Nagyjából egy órába telt, mire minket behívtak, így vigyorogva és integetve vonultunk körbe a stadionban, a zászlót vivő Biros Peti nyomában. Peti elméletben tudta, hogy hova totyogunk, így csak reménykedtünk benne, hogy időközben nem változott a terv. Fél óra alatt eljutottunk A-ból B-be, és beállhattunk végre a helyünkre, nagyjából úgy, mint konzervdobozban a halak. Úgy gondoltam, hosszú még az ABC, és erős késztetést éreztem arra, hogy leüljek.
- Nagyon nagy gáz lenne, ha…? – Be se fejeztem, Vid, Vivi és Kiki már telepedtek is le, és röviddel ezután, már szinte az összes kézis a földön csücsült. Puhány banda.
- Ó basszus, hogy miért nem W-vel kezdődik az ország neve – morogta Vivi maga elé.
- Miért pont w? – érdeklődtem.
- Mert az az ABC végén van, és kevesebbet kéne itt dekkolnunk. – Igazat kellett neki adjak. Újabb egy óra telt el, mire a britek is megtalálták a helyüket és végre elkezdődtek a beszédek. Mindenféle nagykutya ment fel a színpadra, akiket elvileg ismernünk kellett volna, valójában gőzünk sem volt, hogy kik azok. Karattyoltak angolul, meg volt, aki franciául is. Az angolt értettem volna, ha akarom, de a fordításhoz lusta voltam.

Természetesen a beszédeket már állva hallgattuk végig – mert hát ülni mégiscsak bunkóság lett volna. Két hapi beszéde után aztán következett az olimpiai eskütétel, ahol szavunkat adtunk, hogy tisztességesen fogunk küzdeni, és nem kokszolunk… lényegében. Bár igazából teljesen fölöslegesnek éreztem a dolgot, mert az egész világ tisztában volt vele, hogy azt, amit az amerikaiak meg a kínaiak csinálnak, azt teljesítményfokozók nélkül nem lehet.
Az eskü után az brit királynő megnyitotta a XXX. Nyári Olimpiai Játékokat, aztán befutott Beckham is, akinek csak a láng cipelése jutott, a válogatottba nem került be. A láng ünnepélyes meggyújtása után még isten tudja milyen fellépők vonultak fel a színpadra, énekeltek, és távoztak, mire végre leléphettünk a stadionból.
- Nem akarom tudni, hogy hány óra van – motyogtam, amikor vége a stadionon kívül voltunk, és elkezdhettünk hazafelé araszolni.
- Bassza meg! Már fél három? – Laluska ordítására valószínűleg még a holtak is felkeltek.
- Kösz Lala, igényeltem az infót! – szóltam hátra a kézilabdázónak, mire Vid felnevetett.
- Oké, áruld el a titkod! – Vivi nagyokat pislogva nézett fel Vidre. – Hogy csinálod, hogy majdnem huszonnégy órája fenn vagy és nem az, hogy nem látszik rajtad a fáradtság, de még vigyorogni is van erőd.
- Tudod, az évek meg a rutin. – A szőke arcán ott ült a letörölhetetlen, pimasz mosolya.
- Nana! Ne vágjál fel! – böktem meg a tornászfiút, aki nem zavartatta magát – töretlenül vigyorgott tovább.
Mire felértünk a szobáinkba és ágyba kerültünk, már három óra is jócskán elmúlt, így csak annyira futotta, hogy míg Vid a fürdőben szöszölt átkapjam a pizsimet, és minden egyéb esti teendő nélkül dőltem végig az ágyamon. Mire a srác visszaért, már messze álomföldjén jártam.

Vivi

Reggel Kiki ébresztőórájára ébredek, nem elég, hogy hulla vagyok, de ez a hang azt is jelzi, hogy bizonyára reggel van. Krisz mozgolódik mellettem de csak fordul egyet, nem kapcsolja le az ébresztőjét, ami az egyik Pussycat Dolls szám átdolgozott verziója.
- Krisztián! – nyüszögök neki a takaró alá elbújva. Sóhajt egyet majd felkel és a telefonjához lépve lenémítja azt.
- Bocsánat, legközelebb halkabbra teszem. – ásít egyet miközben kinyújtózik. Hátamra fordulok és felhúzom a lábaimat majd szemeimmel követem a tevékenységeiben. – A végén még elpirulok annyira nézel. – fordul meg a pólóját fogva. – Mi az, mit szeretnél? – kérdez rá.
- Semmit, csak nincs kedvem felkelni, visszaaludni nem tudok, így marad a jótékony bámulás. – vonom meg a vállam, majd felülök az ágyban és keresni kezdem a papucsomat. – Kikiii! – kiabálok be neki a fürdőbe, mire kikukkant. – Nem láttad a papucsomat?
- Ágy alatt nézted már? – kérdezi, de körbenéz azért. Lehajolva meg is találom a papucsaimat, majd a lábamra húzom és kivánszorgok a közösségi térbe, ahol a hűtő van és egy üveg vizet veszek magamhoz. Valahogy szokásommá vált, hogy amint felkelek megyek is inni, nem tudom miért..
- Vivi, segítesz? – visszatérve tornász barátomhoz felnevetek, sosem volt erőssége a pakolás. Valahogy mindig az anyukájára és az adott partnerére marad ez a feladat. Szépen bepakolok neki, majd egy üveg vizet berakok a táskájába, majd az ajtó mellé teszem a táskát.
- Jó reggelt. – csoszog el az ajtónk előtt Fru. Még tegnap este közölte vele az edző, hogy ma reggel edzenek, így elég kómás a csaj, feltéve, hogy nem sikerült korán visszatérnünk a szállásra.
- Neked is! – mosolygok rá, mire úgy néz rám, mint egy ufóra.
- Korán reggel vigyorogsz. Mit szívsz? – terül el a kanapén.

- Levegőt. – vonom meg a vállam. – Lemegyek edzeni veled, Kikinek úgy is edzenie kell, meg szerintem Vid is csatlakozni fog hozzájuk. – ülök le mellé.
- Most komolyan, 20 perc múlva lent kéne lennem, de hulla vagyok. Te nem vagy időhöz kötve, aludhatnál, de a topon vagy. Hogy csinálod? – néz rám nagy szemekkel, amire akaratlanul is felnevetek.
- Kiki mellett hozzászoktam a korán keléshez, no meg a bátyám a meccsei miatt szokott korán menni, nem is említve, hogy jómagam is sokszor kelek korán. De amúgy most is Krisztián ébresztőjére keltem.
- Ti össze vagytok nőve. – néz rám komolyan. – Együtt is vagytok legalább?
- Dehogy is! Krisztián olyan nekem mint egy báty. – nyugtatom meg felháborodott lelkét. – Miért, tetszik Kiki? – vágok vissza egyből.
- Hagyjál lógva, megyek öltözni. Amúgy meg előbb a cuki kis szőke mint a magas bátyókaféleséged. – nevet fel, majd becsapja maga mögött az ajtajukat. Nevetve megyek vissza a szobánkba és felveszek egy térdig érő fekete tréning nadrágot, felülre pedig egy fehér topot. Hajamat felkötöm egy szoros copfba és egy fehér gumis pánttal hátrafogom az előrekívánkozó tincseket. Felveszem a sportcipőmet de a kezemben ott a balettpapucsom, amiben nyújtani szoktam, az országot képviselő melegítő és már indulásra készen állok.
- Fruzsi, gyere már! – kopogok kettőt az ajtón, majd benyitok finoman, tanulva a múltkori esetből Viddel.
- Jójó, megyek már. – morcos válaszát elengedem a fülem mellett majd belépek a szobába.
- Amúgy szeretsz büntetésből futni? – kérdezem meg telefonomra pillantva.
- Mert? – vonja fel a szemöldökét rám nézve.
- 5 perces késésben vagy. – mosolyodom el gonoszan, mire összekapja magát és már kint is van a szobából. Nevetve megyek utána és megyünk a lépcsőhöz Kikivel. Elmesélem neki az előző történéseket, majd mikor leérünk Fruzsi szalad is az edzőjéhez, mi pedig a kijelölt edző területre.
- Bakk Vivien! – kiáltja a lány a nevemet mérgesen, de edzője máris futni küldi, így nincs ideje idejönni és kinyírni.
- Miért akar megölni Fruzsi? – néz rám kérdőn Kiki, miközben nyújtani kezd.
- Mert megszívattam. Azt mondtam, hogy már öt perces késésben van az edzéséről, holott még van öt perce. – nevetek fel, mire Kiki is csatlakozik hozzám. Elterülök a fűben és különböző nyújtásokat végzek, éppen egy spárgában ülök és hátrahajolok, mikor meghallom Gigoló hangját.
- Hmm.. kicsi szívem, még előnyömre is lehet, hogy ilyen hajlékony vagy. – jön közelebb.
- Valentin, állítsd már le magad, kérlek. – néz rá keményen.
- Nem. – áll meg közvetlen előttem, úgy, hogy lábam lábai közé szorul.
- Menj, boldogítsd inkább Fruzsit, úgyis itt fut valahol. – küldöm át a másik lányhoz.
- Ó, ő biztosan rávehetőbb lesz mint te. – hagy ott. - Nem hinném! – kiabálok utána még, de nem hallja már meg, megy is Fruhoz. Hogy én kapni fogok a lánytól az már biztos. Lábat cserélek, majd felszisszenek mikor talpamat hátra húzom.
- Még mindig fáj a bokád? – ül le velem szembe Kiki. Eddig az edzőjével csinált különböző gyakorlatokat egy ide helyezett lovon.

- Aha. Ha nem javul estig, akkor felkeresem az itteni dokit kérek rá valamit, meg felhívom Robit is. – veszem vissza a sportcipőmet.
- Okés. Merre mész?
- Eszek valamit. – kacsintok rá, majd ott is hagyom a cuccaimmal együtt. Az utat a reggeliző terem felé telefonom csörgése töri meg.
- Bátyóóóó! Elnyelt téged az univerzum? Tegnap hívtalak! – támadom le egyből.
- Szia hugi! – mosolyog, hallom a hangján. – Bocsánat, csak a srácokkal voltunk el inni, így nem akartam a hangzavarba beszélgetni veled, így áttettem reggelre a beszélgetésünket. Mi újság?
- Minden rendben. Kikivel vagyok egy szobában, megismertem egy futó csajszit, mi uraljuk az apartmanunkat, ketten vagyunk csak nők benne.
- Úristen, szegény srácok. – szekál. Szokott, de mindig figyel arra, hogy ne sértsen meg. Állítása szerint könnyű engem megbántani, és Kiki is osztotta a véleményét, de én nagyon ágálkodok ellene, hisz kemény tudok lenni ha akarok, na!
- Bekaphatod Krisztián. Amúgy meg, ma lesz Kikiék kvalifikációja, holnap az enyém. – sóhajtok egy nagyot. A bokámtól függ, hogy mennyire tudok jól szerepelni rajta. Fájni fáj, de az adrenalin talán elnyomja.
- Na, na mi ez a nagy sóhaj? Valami baj van? – vált egyből aggódóra a hangja. – A kislányom az? Krisztián azonnal hangosítsd ki, hallani akarom mi a baj Vivivel! – hangzik anya utasító hangja mire homlokon csapom magam. Idióta Krisz.. nem tudna ám elvonulni telefonálni.. áhh.. luxus lenne.
- Sziasztok! Csak fáj a bokám, nem a világvége jött el. – nevetek fel keserűen. 

- Vivi, vigyázz magadra! – anyám máris aggódik, juppijé. – Kikivel mi újság? Nézni fogjuk ám ma! Kint leszel vele? Mit csináltál? Eszel rendesen? – hangzanak sorban a kérdések. – Anya, hagyd Vivit, majd beszélsz vele este, most enyém ez a fél órácska! – vonul ki anyámmal közös légtérből Krisz, gondolom a kertbe, oda szokott.
- Ahogy hallom, anyu a szokottnál is jobban pörög. – nevetek fel.
- Komplett táblázat van itthon, hogy mikor szerepelnek a magyarok, nagy pirossal vagytok Krisztiánnal kiemelve, az időpontok, satöbbi. Holnapra bejelentkeztek nagyiék, de anya mondta, hogy szigorúan csak akkor, ha csendben végig tudják nézni a produkciódat. – kuncog.
- Jajj nekem. – odaérek a hatalmas épülethez és egyből szerválok egy tálcát, telefonomat a fülemhez szorítom a vállammal és beszélgetésünk közben szedek magamnak kenyeret, vajat, némi felvágottat, sajtot, majonézt, emellé egy üveg Fantát és keresek egy üres asztalt.
- Mennem kell hugi, lassan indulok edzeni. Holnap szurkolok! Kitartást és üdvözlöm Kikit is rendben? – búcsúzik, mire szomorúvá válik a hangom.
- Már most hiányoztok. Szeretlek titeket! Puszi! – nyomom ki. Egy napja vagyok távol a családomtól, de hiányoznak, főleg az idióta bátyám.
- Mit búslakodsz itt hercegnő? – ül le velem szembe valaki, de hangjából egyből felismerem, hogy Lala az.
- Csak hiányzik a bátyám. – húzom el a számat, majd bekapok egy falat kenyeret, és látom, hogy nem egyedül érkezett a kézis.
- Ó értem. Nem tudom ismered-e őket, ő itt Császár Gábor és Iváncsik Gergő. Két kézis. – nevet fel Lala.
- Üdv, Bakk Vivien. – fogok kezet velük. – Koraiak vagytok ti is.
- Már egy reggeli sétán túl vagyunk. – vonja meg a vállát Gergő.
- Akkor én jobb vagyok, én egy fél edzésen vagyok már túl. – nevetek fel.
- Miért csak fél?
- Eljöttem inkább enni. – dőlök hátra a székemben. – De ha befejeztem akkor mehetek vissza, különben az ideiglenes edzőm kinyír, ja meg ha miattam késik el a kvalifikációjáról.
- Berki az edződ? – kérdezi meg Lala, mire a többiek érdekesen figyelnek minket.
- Aha, mivel az én edzőm nem fért bele a keretbe és ő pedig tud rám hagyni és fegyelmezni, ezért ideiglenesen ő lett, plusz az ő edzője.
- Ó értem. A mi edzőnk miért nem tudott kiesni a keretből? – sóhajt egy nagyot Gergő. - Hogy megkeserítsem az életedet Iváncsik. – szólal meg Mocsai Lajos a srác mögött. Ledermednek én pedig nevetésemet a pulcsim nyakába bújva próbálom tompítani, de az edző csak rám mosolyog így szabad a nevetés.

Fruzsi

A reggel akár jó is lehetett volna. A saját telefonom ébresztője keltett, a saját zenémre ébredtem fel, mégis olyan nyűgös voltam, amilyen csak nagyon ritkán.

- Átok rád, Tomi! – morogtam az orrom alatt, de elég hangosan ahhoz, hogy Vid meghallja és felnevessen.
- Angyali a modorod reggel – szólt a tornász, de elengedtem a fülem mellett és inkább fölültem az ágyban. 

Jó pár percig csak néztem magam elé, és bambultam, meg figyeltem, ahogy Vid szaladgál innen oda. Miután elég lelki erőt gyűjtöttem a felkeléshez kicammogtam a közösségi térbe inni valamit a hűtőből. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy csak víz van, de az töménytelen mennyiségbe, úgyhogy feljegyeztem magamnak, hogy be kell vásároljak. Beköszöntem Viviéknek, majd a kanapén végigfeküdve pár szót váltottam is a lánnyal. Miután kifejtettem neki, hogy a szöszi szobatársam jobban bejön, mint a világbajnok, visszavonultam a szobánkba. Kitúrtam a táskámból az edzéshez alkalmas cuccaimat, majd becsoszogtam a fürdőbe. Minimum negyed óráig áztam a zuhany alatt, amikoris rájöttem, hogy ettől nem fogok jobban felébredni, bármennyire erőlködöm is, úgyhogy kimásztam, és törölközés után nekiálltam öltözködni. Egy a bátyámtól elcsórt régebbi kosaras nacit vettem fel, felülre pedig a sportmelltartóra egy piros trikót. Magamra szenvedtem a válogatott melegítő felsőjét, majd gyors fogmosás után kicammogtam a szobából. Vivi beszólása után egyből megrémültem, és eszement módjára száguldottam le a szállásunk elé. Tomi már ott volt, de vigyorogva nyugtatott meg, hogy van még öt percem. Szúrós tekintettel néztem az éppen leérkező tornászlányra, ám Tomi elküldött bemelegíteni. Próbáltam meggyőzni, hogy öt percem még van, és ez pont elég lenne ahhoz, hogy megtoroljam Vivi aljasságát, de nem ment bele, így kénytelen kelletlen elindultam bemelegítő kört futni a szállásunk melletti parkban. Egy kör nagyjából egy kilométer volt, így a bemelegítésem után Tomi azt tűzte ki céljaként, hogy engem kínozzon.

- Megbeszéltük már, hogy rövidtávon jó vagy, de a kondid pocsék. – Szenvtelen arccal adta tudtomra a véleményét.
- Igen, mivel nem is az a cél, hogy kondim legyen. Könyörgöm, versenykörülmények között nem kell kilométereket futnom. Maximum kétszáz rohadt métert! – fakadtam ki, de az edzőm csak leintett.

- Négy kör. Minden körödet mérem, és szeretném, ha körönként négy és fél – ötperces szintidőket hoznál. Na tipli. – Lehámoztam magamról a válogatott melegítőt, és nekikezdtem a futásnak, közben válogatott kínzásokat terveztem az edzőmnek. Viszonylag hamar a végére értem ennek az átkozott hosszútávnak, és Tomi bár húzkodta a száját, de egy szava nem lehetett, mert minden köröm öt alatt volt.
A Tomi által kondíciófejlesztésnek csúfolt kínzás után nyújtottunk majd fokozókat és sprinteket futottunk. Az egyik befejezett fokozóm után jött velem szembe egy vigyorgó Gigoló. Nagyjából huszadszor csináltam ugyanazt a feladatot, és a nem létező tököm kivolt a világgal, Minden hiányzott, csak ennek a selyemfiúnak a társasága nem.

- Szia Fruzsi. Hajlandó vagyok elnézni a tegnap esti kis botlásodat, ha ma este velem vacsorázol. – Szavait kísérve átkarolt, de abban a másodpercben le is kotortam magamról a kezét.
- Az ember azt hinné, hogy a sportolók alapvetően intelligens lények. Erre kiderül, hogy a szimpla „nem” szó fogalmát sem értik egyes egyedek. Akadj már le rólam, könyörgöm. – Meggyordítottam a lépteim, és visszakocogtam Tomihoz. Mivel az adott feladatsort befejeztem, nyújtani kezdtem, de Valentin csak nem hagyott nyugton.

- Most miért vagy ilyen, Cica? – Magamban elszámoltam tízig, majd, mivel nem használt felegyenesedtem.
- Jól figyelj, mert nem fogom többször tépni a számat miattad. Valami nagyon el lehet baszódva benned, ha nem vagy képes feldolgozni, hogy visszautasítanak. De én nem azért jöttem ide, hogy magukat macsónak képzelő nyálgépekkel kavarjak. Alapvetően nincs az az isten, hogy én magukat macsónak képzelő nyálgépekkel kavarjak. Márpedig te kétségtelenül beletartozol ebbe a kategóriába. Szóval leszel szíves békén hagyni addig, ameddig még szépen szólok, és nem megvárni azt, hogy iszonyat erővel képen töröllek. – Rajta csattant az ostor. Nem, mintha nem érdemelte volna meg, de a Tomi iránt érzett dühömet, a brit szervezők miatt feléledő hisztimet is rajta vezettem le.

- Most még ezt mondod, Csibém, de később, mikor majd mellettem kelsz… – Kezét a derekamra csúsztatta, és nekem ezzel egy időben csattant a tenyerem az arcán.
- Nem igazán vagyok az a típusú csaj, aki beleillik a világképedbe. És még egy becézgetést meghallok, letépem a töködet, érthető voltam? – A mellettünk elsétáló brazilok igen érdekesen szemlélték a kettősünket. Nyilván furcsa gondolataik akadhattak a kettőnk közt kialakult vita okáról. Áldottam az eget, hogy a világ népességéhez viszonyítottan igen kevés a magyarul beszélő emberek száma.

- Büdös ribanc – sziszegte Valentin az arcomba. – Ezt kamatostul kapod vissza.
- Büdös ribanc? – nevettem fel. – Nem vagy túl kreatív. Az előbb még cica voltam. Gyorsan változik a véleményed. – Láttam, hogy emelkedik a keze. – Meg akarsz ütni? Csak nyugodtan. Ennél nagyobb görény már úgy is nehezen lehetsz a szememben.

- Ne felejtsd el, kislány. Mindig nézz a hátad mögé – szólt, majd hátat fordítva elindult.
- Ó, nem is számítottam másra egy magad fajta tetűtől, mint arra, hogy hátba támad – kiáltottam utána. Megállt, egy pillanatra ökölbe szorult a keze, de nem fordult meg, hanem néhány pillanattal később tovább indult.
- Szerintem túlfeszítetted a húrt – szólalt meg Tomi, mire Valentin eltűnt a szemünk elől.
- Ugyan már. Csak egy szájkaratés díszhuszár. Nem fog semmit csinálni. – vontam meg a vállam. – Következő feladat? – érdeklődtem az edzőmtől.

- Nyújts egy picit, aztán menj. Csinálj, amit akarsz.
- Beteg vagy? Önként vállalkozom, hogy eddzek, és te elküldesz? – Teljesen meghökkentem.
- Indulatból csinálnál minden, így nagy eséllyel meghúznád magad, az meg senkinek nem jó. Szóval, ha végeztél nyomás befelé. Holnap ugyanitt, ugyanekkor – ezekkel a szavakkal búcsúzott, majd elindult valamerre – sejtésem szerint a szállására. Kicsit nyújtottam még, majd, mint aki jól végezte dolgát elindultam befelé. Az apartmanunkba beérve gyorsan letusoltam, összeszedtem egy táskába az irataim, a pénztárcám, fényképezőt és a jó előre bevásárolt jegyet az uszodába, magamra kaptam a válogatott melegítő felsőt, majd lementem valami reggelit keríteni magamnak. Egy tetemes adag vegyes salátát választottam magamnak a nap első főétkezésére, illetve szégyen ide-szégyen oda egy bögre tejeskávét. Kínosan ügyeltem rá, hogy nehogy koffeinmentest vegyek el. Nem sikerült még rájönnöm, mi értelme van neki.
Miután felpakoltam a kajámat a tálcámra ismerős arcokat kezdtem keresni, akikhez becsatlakozhatnék, így akadt meg a tekintetem Áronon és Gézán. Halvány mosollyal az arcomon indultam el a vívódelegáció felé.

- Leülhetek? – érdeklődtem, mire csak helyeslően bólogattak.
- Mi újság? – érdeklődte kedvesen a fiatalabbik kardozó.
- Semmi különös. Keveset aludtam, korán keltem, túl vagyok egy edzésen, és egy vitán Gigolóval. De amúgy minden oké. – Elvigyorodtam, majd a villámra tűzött adagnyi salátát megettem.
- Min akaszkodtatok össze Valentinnal? – érdeklődte felvont szemöldökkel Géza.
- Lényegében felvázolta, hogy mikor és hogyan fogok vele lefeküdni. Ja, és lecicázott – feleltem megvonva a vállam.

- Mi volt a reakciód? – kérdezte vigyorogva Áron.
- Először figyelmeztettem, hogy kap egy taslit, mikor folytatta megkapta a beígért pofont. Utána már ribanc voltam. – Tovább majszolgattam a salátámat, miközben ők emésztgették a dolgokat.
- Mi a programod mára? – kérdezte végül Géza.
- Kimegyek az uszodába. Szorítok a magyaroknak, és igyekszem elkapni Lochte-t, Csehet, Gyurtát, Phelpst, Le Clost, Kitajimát meg a lehető legtöbb magyar úszót.

- Rajongó vagy? – kérdezte Áron.
- Nem én. A húgom úszik, és éppen értük őrül meg. Bár a legnagyobb kedvenc az Gyurta meg Lochte.
- És ha már ott vagy, csinálsz velük közös képet is, mi? – Áron arcán kaján vigyor ült.
- Nem gondolod, hogy kicsit szemtelen vagy, így kora reggel? – érdeklődtem felvont szemöldökkel.
- Egyáltalán nem. – Csak megingattam a fejem, majd miután elfogyasztottam a reggelimet nyakamba véve a falut elindultam megkeresni az uszodát.

Vivi

- Visszajöttem! – kiáltok oda Kikinek aki épp készül leugrani a lóról. A három kézis visszakísért, hiszen a gyakorló részünk pont a házzal szemben van, így nem kellett felesleges utat tenniük.
- Örvendek a szerencsének, felmész a cuccomért? Lassan indulnunk kell.
- Rendben. – indulok el a lift felé.
- Amúgy meg majd megyünk szurkolni nektek Fruzsival. – szólalok meg amolyan mellékesen.
- Tényleg? – csillan fel Lala szeme.
- De nem miattad Laluska. – lombozom le egyből, mire fancsali képet vág, így nevetve szállok ki a liftből és nyitok be az apartmanba ahová követnek mindannyian.
Jó nagy lecseszést kapok a futó lánytól, amiért átvertem az idővel, és így öt perccel tovább kellett edzenie, ami állítása szerint nagyon megerőltető. Nem kötekszem vele, a végén még bánt..
Felkapom Kiki cuccát, majd a sajátomat is és Viddel a liftbe szállva lemegyünk a ház elé. Ott már toporog a drágaságom Valentin, Kiki pedig tüntetőleg elfordulva beszélget az edzőjével.
- Mehetünk? – kérdezi meg a srácok edzője Tamás.
- Persze.
- Akkor Krisztián megy Vivivel, ti ketten pedig velem. – mutat Vidre és Valentinra, majd elindulunk kifelé és az olimpikonoknak fenntartott taxik közül az egyikbe belevetjük magunkat. A North Greenwich Arena ad helyet a tornának, így oda tartunk, ami a dugókat elnézve – hiába alakítottak ki külön olimpiai sávot – egy jó fél óra.
- Álmos vagy? – kérdezi Kiki mikor fejemet a vállára hajtom a taxiban.
- Kicsit. Nem tudtam jó ideig elaludni. – húzom el a szám, majd lehunyom a szemeimet.
- Majd ma. – suttogja halkan, majd kezét a kezembe csúsztatja és összekulcsolva azokat a combjára húzza. Megszokott ez nálunk, hisz nagyon közeli barátok vagyunk, így köztünk nincs már szégyenlőség, sem pirulás. Felnézek az arcára, de csak azt látom, ahogyan nézi az elsuhanó tájat. Vajon mi járhat a fejében? A kvalifikáción kattog biztos. Nagyon szeretne bekerülni, minden vágya volt az olimpia, de mindenki aranyat vár tőle ezzel is ráhelyezve a nyomást.
- Nem tudod mennyire könnyebb nekem, hogy elkísérsz. – szólal meg még mindig a tájat bámulva. – Te legalább nem érezteted velem az olimpia súlyát hanem megpróbálsz átsegíteni rajta, még ha nem is veszed észre. – szavaiba belefeledkezve nem is figyelek semmire csak hallgatom a hangját.
- Segítek ahol tudok, próbálok, nem mindig megy, de próbálok törleszteni, hisz jóban-rosszban velem vagy mindig. – nézek fel rá, nem is figyelve hogy ő engem néz, így vészesen közel került az arcunk egymáshoz.
- Kiki.. – szólalnék meg, de leint.
- Shhh.. köszönöm. – ajkai épp hogy érintik az ajkaimat, mélyen a szemembe néz, majd lehunyom azokat és hagyom elmélyíteni a csókot. Hirtelen pattannak ki a szemeim, mikor a kocsi lefékez, majd el is hagyom sietősen a taxit.
- Vivi! – szól utánam Krisztián, majd két lépéssel mögöttem terem és megfogja a kezemet ezzel is megállásra kényszerítve.
- Nem tudom te mit érzel, nem akarom magam beleélni semmibe, de szükségem van erre, meg rád, hogy a közelemben legyél egy ilyen fontos napon, napokon. – sóhajtja.
- Nem hagylak el téged soha. – ölelem át, majd befelé vesszük az irányt. Fontos nekem Kiki de még sosem gondoltam rá ÚGY, szóval na, szóval barát barátként.. mindegy, hagyjuk.
Az öltözőben már ott áll Gigoló és Vid, a törpe már átöltözve – törpe mi? én akkor mi vagyok? – Gigoló meg alsónadrágban.
- Azt hiszem megyek, keresek valami programot. – lépnék le, jó ürüggyel hiszen tényleg nem láttam sehol sem semmiféle plakátot, hogy a srácok mikor lennének.
- Oké. – ölel át Kiki majd utamra enged. Egy hosszú folyosón végén balra fordulva a csarnok belsejébe érek, ahol látok már néhány sportolót. Egy tetszőleges emberhez megyek oda, akinél rengeteg papírt találok, talán ő tudna segíteni.

- Jó napot. Szeretnék érdeklődni az edzés és a verseny menete felől.
- Jó napot. Melyik sportolók érdekelnék? – majd ahogy végignéz rajtam elmosolyodik. – Szóval magyarok. Itt egy lista a gyakorlásról, majd a kvalifikációról. – nyújt át két lapot, majd utamra enged.
- Srácok, Vid 13.20-kor megy, Kiki te 13.30-kor, Valentin te pedig majd csak este, a harmadik gyakorlási kör előtt. Ez a gyakorlás. Amúgy pedig a kvalifikációban Vid te kezded az egészet. 15.30-kor leszel szeren, Krisztián te pedig hatodik 15.55-kor. Gigoló neked gyakorlás 19.00-kor, gyakorlat pedig 20.15-kor. – ismertetem a programjaikat.
- Szóval akkor felesleges volt kijönnöm. – dünnyög magában, majd fogja a cuccát és távozik az öltözőből én pedig szembe a srácokkal leülök az egyik padra. Vidnek szól a fülében a zene, ő általában így koncentrál, Kiki pedig öltözik, de csak lazán, hisz még nem kell magyar ruhába öltözni.
- Megyünk egyet? – nyújtja felém a kezét Krisz, mire biccentek, majd intünk a tornásztársnak és elindulunk a csendes részére a csarnoknak, ami a hátsó kert.
- Nem mondom azt, hogy sajnálom a csókot, mert nem teszem, de nem akarom, hogy ez megtörjön köztünk bármit is, rendben? – guggol le elém, mivel én egy korláton foglalok helyet.
- Nem bánom Kiki. Fontos vagy nekem, már mondtam. Eddig még nem gondolkodtam olyanon egy percig sem, hogy köztünk bármi is lehetne, de majd alakul valami ha alakulnia kell, rendben? – karolom át a nyakát leszállva a korlátról és felnézek rá.
- Jó. – öleli át a derekam mosolyogva. – Szabad? – hajol közelebb, és csak a hülye nem érti, hogy mit akar, de ki az a hülye aki ilyenre engedélyt kér? Hát maga Berki Krisztián.
- Komolyan megkérdezed? – nevetek fel, mire biccent és egy újabb csókot kapok, a mai nap folyamán már másodszor. És nem tagadom, hogy elindított bennem valamit, de lehet, hogy csak felkavart…
Karját a vállaimra helyezi és úgy sétálunk be a csarnokba a ló mellé, majd az órára pillantva látjuk, hogy a következő már Vid. A telefonja nálam foglal helyet, így mivel ő leül figyelni a barátját én arrébb vonulok fogadni a hívást csörgő telefonján.
- Berki Krisztián telefonja, tessék. – veszem fel meg sem nézve a hívó felet.
- Vivim, te vagy az? – hallom meg Kiki édesanyjának, Nóri néninek a hangját.
- Igen én vagyok, csókolom. – mosolyodom el és leülök egy oszlopra.
- Már nem tudok beszélni Krisztiánnal igaz? – sóhajt egy nagyot.
- Most már nem, sajnálom. Mindjárt kezdődik a gyakorlása, utána pedig már nem lenne ajánlatos vele beszélni. Majd utána.
- Szorítunk neki, remélem tudja. – aggódik.
- Persze, hogy tudja. Ne tessék aggódni Nóri néni, minden a legnagyobb rendben. – mosolyodom el halványan, ahogyan látom, hogy Vid leugrik a lóról befejezve a gyakorlatát.
- Úgy örülök Vivi, hogy ott vagy mellette! – hallom a hangján hogy mosolyog.
- Ő is mellettem lesz holnap, természetes, hogy itt vagyok mellette. – arról nem is beszélve, hogy mit műveltünk az előbb… bár Nóri néni mindig össze akar boronálni minket. Lehet neki lesz igaza?
- Tényleg, te meg holnap leszel! Istenem, hát annyira izgulunk itt! – tör fel belőle az újabb aggódás.
- Ne tessék aggódni, minden rendben lesz! – nevetek fel, majd látom, hogy már csak egy személy van Kikiig. – De most le kell tennem, a következő Krisztián lesz a lovon. Majd amint el tudunk szabadulni innen, akkor hívjuk magukat, rendben? – búcsúzom el tőle.
- Rendben, és puszilunk titeket! Csak ügyesen! Szurkolunk! – búcsúzik ő is majd letesszük a telefont. Visszasüllyesztem a zsebembe, majd az egyik angol lólengőt figyelem a szeren miközben Kikihez sétálok vissza.
- Azt hittem már vissza se jössz. – ölel át egyből Krisz.
- Bocsi, anyuddal beszéltem. – vonom meg a vállam. – Ügyes legyél. – indítom el a szer felé, mikor hallom ahogyan a nevét mondják. Szinte hibátlan gyakorlatot teljesít, de nem csinálja meg őket rendesen, egy-két elemet pedig kicserél, hisz nem fogja felfedni a kvalifikációs gyakorlatát egy próbán. Leszállva a lóról páran megtapsoljuk, majd átnyújtom neki a törülközőt és a hátsó szőnyeges részre leülünk, s miközben ő figyel én a korábban készített képet töltöm fel twitterre.

Nem szólunk egymáshoz, csak nézzük a többieket, majd látom ahogyan megfeszül és teljes testtel a ló felé fordul. Nem értve ezt a reakciót megnézem kit bámul ennyire, és amint megpillantom az ellenfelét Louis Smith-et a lovon egyből megértem. A rivális, a legnagyobb ellenfél, sőt az se könnyíti meg a helyzetet, hogy a királyi család egyik tagja kint lesz végig szurkolni neki, hisz Katalin hercegnő nagy rajongója mind a sportágnak, mind Louisnak. 

- Gyere, menjünk. – ragadom meg Kiki kezét amikor vége az angol gyakorlatának és visszamegyünk az öltözőbe.
- Van szűk két óránk. Mit csináljunk addig? – teszem fel a kérdést a srácoknak.
- Elmehetnénk harapni valamit. – sóhajt fel Vid, majd eldől a padon és a hasát tapizza. – Éhen halok.
- Nekem is kéne valamilyen kaja. – sóhajt fel Krisz.
- Akkor vegyetek fel még valamit és menjünk el keressünk valami kajáldát itt. – ajánlom fel, mire öltözni kezdenek és hamarosan úton is vagyunk egy csarnok körüli sétára. Beszélgetve tesszük meg a kört, majd visszatérünk egy szimpatikus olasz étteremhez, ahol a srácok kiválasztanak maguknak egy-egy ételt, én pedig mellőzöm a kaját, hisz nem vagyok éhes.
- Biztos nem kérsz? – kérdezi Krisz teli szájjal.
- Köszi, ettem már, majd a faluba visszatérve eszek. – mosolygok rá, mire további figyelmét a kajának szenteli. Három óra előtt nem sokkal indulunk vissza a csarnokba, ahol az edzők már égen földön keresték a srácokat. Egy újabb melegítést követően már mindegyikőjük száz százalékosan koncentrál, nem törődnek semmivel.
- Fiúk, induljatok. – szól rájuk az edzői stáb, majd Vid kimegy, Krisz pedig utána. Összeszedem a cuccomat és elindulok a nekem kijelölt hely felé, ami ugyan az edzőkkel van, sőt a sportolókkal, csak előre bemegyek, nem tartozom én főileg senkihez.
- Vivi! – kiált utánam Vid. – Szurkolj! – kacsint rám, mire összekulcsolom a kezeimet és megrázom felé, hogy tudja szorítok érte. Besétálok a számunkra kijelölt helyre és egyből helyet is foglalok. Körbenézve látom, hogy tele van a stadion, sok ember, mind-mind a kedvencéért szorít most, hogy bekerüljön. A VIP páholyban, ami a bírák feletti lelátó első két sora, ott foglal helyet Katalin hercegnő, körülöttük pedig sportolók, hisz akárkit nem lehet odaültetni, így is két szekus ott ül a hercegnő mellett.
Vid gyakorlatáig az idő egy szempillantás alatt repül el, és akkor rezzenek fel, mikor a lóhoz sétál és kezét felmutatva jelzi, hogy elkezdi a gyakorlatot. Hibátlan gyakorlatáért a bírák 15.100 pontot kap, ami nagyon jó! Főleg hogy kezdésként milyen magas pontszámot kap. A tornászok cserélődnek, a háttérben is folynak különböző szereken a bejutások. Kiki már indulna az emelvény felé, mikor elkapom a kezét és ránézek, mélyen a szemébe.
- Menni fog! – mosolyommal bíztatom őt, majd elengedem, visszalépek a helyemre és végignézem ahogyan Berki Krisztián a lóhoz sétál, int majd elkezdi a gyakorlatát. Egy pici hibával ugyan, de végez vele, viszont meg is kapja a kis büntit a hiba miatt, csak 15.033 az ő pontja.
- Utálom. – morogva dobja le magát mellém.
- Szép volt Kiki! – guggolok le most én elé. – Ne bosszankodj. Eddig csak hárman vagytok 15 felett, Vid, az olasz és te.
- De Smith biztos hogy jobbat fog kapni. – bök újra ellenfelére aki a következő lesz a lovon. Csendben figyeljük az eseményeket, és meg kell hagyni, profin csinálja végig, kis hiba nélkül a gyakorlatot.
- Én megmondtam. – dobja le a törülközőt Kiki mikor meglátja Louis Smith neve mellett a 15.800-as pontot ami eddigi legjobbnak számít. Hamar elrepül az idő, csak egy személy került fel még 15 fölé, egy francia csávó, de a kvalifikáció lényege nem az, hogy elsőként juss be, hanem bejuss valahogy.
- Kiki! – kapom el a kezét, mikor durrogva vonul végig a folyosón a cuccaival, kapucnival a fején. – Állj már meg. Mi a bajod? – nézek mélyen a szemébe.
- Semmi. – dünnyög tovább.
- Itt hagylak! – csattanok fel, majd elindulok a taxi felé és már ülnék is be mikor elkapja a kezemet.
- Sajnálom. – hajtja le a fejét, majd lehúzza a kapucniját.
- Ne legyél gyerekes. Itt a cél a kvalifikálás volt, nem a nyerés. Várható volt, hogy Smith be akar majd vágódni a hercegnőnél, de nézd meg, Vid se durrog! – mutatok a másik taxinál ácsorgó tornászra.
- Túl lőttem a célon. Bocsi. – ölel magához, mire elmosolyodom.
- Ha holnap ilyen lennék, pofozz fel. – nevetek fel, majd beülök a taxiba.
- Sosem ütnélek meg. – kulcsolja össze újból a kezeinket. Mindketten a telefonunkért nyúlunk a zsebünkhöz, csak a másik fél más, míg ő az anyját hívja és Frut zaklatnám, a mai nap további menetrendjéért.

Fruzsi

A férfi négyszáz vegyes előfutamait már a lelátón ülve szurkoltam végig – egy kisebb magyar táborhoz csapódva. Cseh Laci legnagyobb meglepetésünkre csak 9. lett, míg a nagy esélyesnek tartott Phelps 8. helyen épphogy becsúszott a döntőbe. Az egész magyar tábor lesújtottan ült, és nem akarta elhinni, hogy tényleg ez történt. Hogy az érmekre esélyes úszónk még csak a döntőbe sem jutott be. Verrasztó Dávid 22. helye pedig szintén nem rengette meg alapjaiban a világot.

Az első sokk után gyorsan megnéztem az időt, egybevetettem a programmal, és megállapítottam, hogy Kis Gergő előfutamáig van legalább fél órám, így a táskámat magamhoz ragadva elindultam telefonálni.
A bátyám, Barnit hívtam, annak reményében, hogy mivel már vége az edzőtáborának, otthon van, így nem csak vele, de az egész családdal tudok majd beszélni. Három csörgés után felvette, és lelkesen szólt bele.

- Helló hugi, Azt hittem, elnyelt London forgataga. – Hallani lehetett a hangján, hogy mosolyog.
- Megvagyok. Csak zsúfolt a program. Most is épp az uszodából szöktem ki telefonálni, amíg épp nincs semmi izgi – nevettem fel.
- Mesélj, milyen!
- Szuper. Bár a szervezés pocsék. Tegnap a megnyitó előtt nagyjából két órát ültünk kinn a stadion előtt és… - folytattam volna, de Barni félbeszakított.
- Ültetek?
- Igen, a földön, szék híján. – A bátyám jóízűen felnevetett, majd mikor végre abbahagyta, folytattam. – Meg aztán benn is kellett egy csomót várnunk. De a társaság amúgy nagyon jó, egy csomó jófej ember ott volt a küldöttségünkből tegnap a megnyitón. Bár a srácok kicsit többségben voltak, de túléltük.

- Kivel vagy egy szobában? – Lelkesen beszámoltam neki az apartman rendszerről, meg Vidről és a többi tornászról, hogy Vivi rajtam kívül az egyetlen lány, de jól kijövünk, és persze Gigolót sem hagyhattam ki.
- Az egy kretén – ecseteltem Barninak. – Komolyan, szerintem, ha tehetné, a legyet is, röptében.
- Légy óvatos, Fru. – A bátyám a széltől is óvott volna, ha tud, és ezt néha imádtam benne, de többnyire az agyamra ment vele.
- Fruzsival beszélsz? Nekem miért nem szóltál – hallottam meg a húgom hangját a telefon másik oldaláról. – Hangosítsd ki!

- Szia Hangus, mi újság? – kérdeztem a húgomtól.
- Á semmi. Barni megint gonosz, mert egy hülye, milliomodszor ismételt kosármeccsre nyomta a TV-t az úszás helyett. – Hangosan felnevettem Hanga durcás hangján. Imádtam a húgomat, a világ legjobb fej tizenkét éves kislánya volt.
- Barnabás, hagyd érvényesülni a húgunkat. – szóltam rá nevetve a bátyámra. Még váltottunk pár szót, majd tájékoztattak, hogy – mivel már az Olimpiát nézik – mindjárt kezdődik Kis Gergő futama. Így megkértem őket, hogy mondják meg anyáéknak, hogy még élek, jól vagyok, és puszilom őket.

Miután letettük a telefont visszasiettem az uszodába és leültem az előző oda, ahol a hívás előtt. Már jöttek ki az úszók, mikor beértem, így nyugtáztam magamban, hogy pont időben érkeztem. Gergő második lett a futamában, összességében ötödikként jutott a döntőbe.
A következő minket érintő esemény az uszodában a női négyszáz méteres vegyes úszás volt, Hosszú Katinkával és Jakabos Zsuzsannával. A futamában Katka második, Zsu harmadik lett, ám csak Katinka jutott döntőben – Jakabos végül kilencedik helyen végzett.
Gyurta Dani úszása előtt nekünk, magyar szurkolóknak egy viszonylag hosszabb szünetünk volt, így azon nyomban posztoltam twitterre.

Míg a többi szám lement, beszélgettünk a szurkolótársakkal. Többen megérdeklődték, hogy én mikor versenyzek majd, hogyan állok a dolgokhoz és ehhez hasonlók. Összességében nagyon kedves volt mindenki.
Dani végül hatalmas úszással a futamát megnyerve, országos csúcsot úszva, negyedik helyen jutott az elődöntőbe – a gyengébbik számában.
Megvártam még a női négyszer százas gyorsváltónk szereplését, ám nyolcadik helyen zártuk a futamot, így nem jutottunk döntőbe. Ezzel vége is volt az úszás délelőtti programjának, így a többi kilátogatóval együtt indultunk útnak az Aquatic Centerből. Én személy szerint letáboroztam az uszoda elé, és arra vártam, hogy valamelyik, a húgom által bálványozott úszó megjelenjen.
Az amerikai úszók jöttek ki először, így egyből elkezdtem kutatni Lochtet vagy Phelpst. Egymás mellett nevetgélve jöttek ki így két lépéssel eléjük szambáztam.

- Sziasztok! A kishúgom úszó, és nagy példaképei vagytok. Aláírnátok légyszí? – kérdeztem angolul, az orruk elé tolva egy-egy fehér lapot. Mindketten mosolyogva válaszolták, hogy persze szívesen, Lochte még a húgom nevét is megkérdezte, mire vigyorogva betűztem le neki, hogy Hanga.
- Amúgy a pulcsid hátulján mit jelent a felirat? – kérdezte Phelps, mire széles mosollyal válaszoltam neki, hogy Hungary. Ők is elmosolyodtak, és kérdezték, hogy mint Cseh Laci? Csak bólintottam, jelezve, hogy beletrafáltak. Váltottunk még pár szót – megkérdezték, hogy miben versenyzem, hogy is hívnak tulajdonképpen, majd egy közös fotó után tovább álltak.

A következő számomra érdekes érkező Gyurta Dani volt. Egyből mellé léptem, és megszólítottam, hasonló szöveggel, mint a két amerikait csak beletűztem egy gratulációt a nagyszerű úszásért. Természetesen aláírt, és a közös fotó is megvolt.

- Egyébként Németh Fruzsi – nyújtottam a kezem felé.
- Örvendek. – rázta meg mosolyogva a jobbomat. – Gyurta Dani. – Mosolya vigyorrá változott.
- Igen, tudom – bólintottam nevetve.
- Jössz vissza a szállásra vagy mész valamerre? – érdeklődte.
- Megyek vissza. Ebédelek, aztán felderítem a terepet, és ha nem találok senki értelmest az apartmanunkban, akkor megyek, kódorgok tovább a faluban.

- Veled tarthatok egy ebéd erejéig? – kérdezte az úszó, mire igenlően bólintottam. Beszélgetve ballagtunk vissza a szállodának kinéző lakhelyünkig. Hihetetlennek tartottam, hogy valaki, aki ilyen sikereket ért már el ennyi idősen, mint ő, hogyan lehet ilyen szerény és teljesen normális. Semmi egoizmus vagy felsőbbrendűség nem volt abban, ahogy viselkedett vagy ahogy beszélt. Egy kedves és vicces srácot ismertem meg benne.

Az ebédet illetően maradtam a jól bevált rántotthús-sültkrumpli kombónál, egy kis uborkasalátával megspékelve. Úgy voltam vele, hogy ez az, amit még a britek sem képesek elrontani. Dani végül – még mielőtt kikérhette volna a kajáját lelépett, mert az öccse magával rángatta valami elképesztően fontos okból kifolyólag. Igazából a lelkes magyarázásának a negyedét sem értettük – az még hagyján, hogy én nem, de a címzett Dani sem – az úszó végül bocsánatkérések közepette az öccsével tartott, hogy kiderítse, mi is a helyzet.

Ebéd után fellifteztem az emeletünkre, de az apartmanunkban egy árva lélek sem tartózkodott. Az rémlett, hogy a tornászoknak mag volt a kvalifikációja, és hogy Vivi elkísérte őket. Áronék sejtéseim szerint edzettek, Lala meg Isten tudja, hol kódorgott.
Nagyon nem foglalkozva a dologgal lementem a földszintre, és elindultam keresni egy szupermarketet. Viszonylag hamar ráakadtam, úgyhogy bevásároltam magamnak négy üveg narancslevet, három jegeskávét, pár tábla csokit, és akartam volna venni túrórudit, de nem árultak. Eddig akárhol voltam versenyen sehol nem akadt a kedvenc édességemből, így arra jutottam, hogy ebből az isteni finomságból csak nálunk terem. Öreg hiba…

Mikor visszaértem az apartmanba alkoholos filccel az összes cuccomra ráfirkáltam a nevem, majd bepakoltam a hűtőbe, és bevonultam a Viddel közös szobámba. Előhorgásztam a laptopom, és miután viszonylag hamar betöltött, elindítottam a Once upon a time első részét, hogy amíg nem jön némi társaság valahogy lekössem magamat. Akármennyire szeretem is a sorozatot, sokáig nem néztem – az elmúlt két nap alváshiánya kiütközött, és alig pár perc után már az ágyamon hasalva aludtam. A telefonom csörgésére ébredtem.